...egy jóvágású fiatalember megdicsérte a szoknyámat. Hogy milyen szép és milyen jól áll. Aztán gyorsan meg is kérdezte, hogy nem akarok-e ismerkedni. Szinte félrenyeltem az ételt. Tőlem még senki sem kérdezte ezt meg. Mikor arra vártam, hogy valaki kérdezze már meg, akkor nem kellettem senkinek. Mikor kellettem volna (ha volt ilyen egyáltalán), akkor foglaltat jeleztem.
Szóval ott ülök a thai pirított tészta mellett, velem szemben áll egy férfi, s azt mondja, hogy ismerkedni akar. Én pedig ülök meglepetten, mert fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor válaszolni. Lehet, hogy éppen valami visszaeső erőszaktevő karmaiból menekültem meg (bár idegenekkel egyébként sem megyek el sehova), de az is lehet, hogy tényleg csak ismerkedni akart a szerencsétlen. Azt hiszem, az arcomra volt írva, hogy fogalmam sincs, mi a következő lépés. Eldadogtam valami olyasmit, hogy „szívesen beszélgetek veled, de én... de nekem...” Mennyire béna ez. Először is: mi az, hogy „ismerkedni”? Barátnő kell neki vagy ismerős? Mert ha az utóbbi, akkor nem traktálom a magánéletem különféle vonatkozásaival. Másodszor is: mit mond az ember lánya, mije/kije van neki? „Foglalt vagyok?” „Van párom/kedvesem/szerelmem/férjem/vőlegényem?” Én végül a „szívesen elbeszélgetek veled, de nekem van párom”, majd gyorsan fülig vörösödök verziót választottam. Választottam? Ez jött ki a számból a nagy meglepetés miatt. Azóta is vihogok. Hogy lehet ekkora marhaságokat mondani? Emberünk még feltett néhány általános kérdést, aztán álldogált egy darabig, majd udvariasan elköszönt. Én pedig hideg ebédet ettem. Kellett nekem bájologni. A fagyihoz már előkotortam az arabot, és teljesen beletemetkeztem. Az igetörzsekkel könnyebben elbánok, mint ismerkedni vágyó férfiakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése