1 4 5 A megbízhatatlan narrátor memoárjai – Memoirs of the unreliable narrator: „Depresszió nem is létezik”

2012/01/18

„Depresszió nem is létezik”

De legalábbis úri huncutság, mint megtudtam. És csak az depressziós, aki megengedheti magának, azaz van arra ideje, hogy depressziós legyen. A kutya is jó dolgában veszik meg. Tiszta szerencse, hogy már kifelé másztam a gödörből, amikor ezeket a rendkívül támogató mondatokat végighallgathattam. Viszont rendkívül sajnálom azt, akinek ebben a légkörben kell összekaparnia magát.

Pedig depresszió igenis van. És még olyanokat is elkaphat, akik egyébként rendkívül erősek, energikusak, és alapvetően nincs okuk panaszra. Magamról (is) beszélek. Én megúsztam egy enyhébb változattal, szakember hiányában (mert én büszke vagyok, és a segítség kérése előtt meg kell próbálnom kirángatni magamat a szarból, csak így tudtam volna „nyugodtan” segítséget kérni, ha mégsem megy - paradox, tudom) hosszabb ideig tartó mélabúnak neveztem el, és most már határozottan látom magamon, hogy kifelé jövök belőle. Már nem azt számolom, hogy még meddig kell kibírni, és hogy hány napja nem sírtam.

Nem vagyok ok nélkül dühös, szomorú, levert. Nem sírok rendszeresen különösebb ok nélkül, naponta akár többször is. Sőt: már azt sem tudom, mióta nem sírtam. Elfelejtettem számolni a napokat. Nem érzem magam feleslegesnek, haszontalannak. Szeretek reggel felébredni, és nem azzal kezdődik a nap, hogy a Másik félórát könyörög, hogy legalább keljek ki az ágyból és öltözzek fel, mert már attól is jobban érzem majd magam. És egyre hosszabbak a nappalok. Süt a nap. Havazik. Kék az ég. Vagy éppen szürke, de az sem zavar már.

Nem halogatom folyton a különböző betervezett programokat, figyelek arra, hogy ne vállaljam túl magam. Jókedvűen megyek énekelni, arabra. Nem félek attól, hogy ha találkozom valakivel, vajon mire fog gondolni, mikor meglátja, milyen állapotban vagyok. Nem szégyellem már, hogy nagyon lent voltam. Elindulni itthonról még mindig nehezebb valamivel, de ezt betudom a lustaságomnak és annak, hogy nem szeretek rétegesen öltözni. Így kerül a pólóra vagy az ujjatlan ruhára télikabát és sál. Mindenki szörnyülködésére (igen, még mindig megkérdezik, hogy nem fázom-e). Vannak apróbb céljaim, és vannak hosszabb távúak. És egyelőre nem szeretném abbahagyni a szuszogást.

Most jöhetne a köszönetnyilvánítás, de inkább nem sorolok neveket. Csak köszönöm mindenkinek. És egy kicsit a csetlő-botló a horgolótűimnek.

1 megjegyzés:

  1. Ohhhh..nagyon örülök hogy úgy érzed kifele mászol. Azt hiszem én soha nem voltam még depressziós, de voltam már hosszan szomorú, és az is elég vacak. Gyere még, írj, hátha segít, jövünk, olvasunk. És vegyél pár vidám zoknit és egy színes sálat. :)

    VálaszTörlés

nőnapi nemfogadalom