A Dove legújabb parasztvakítása

Dove szépségtapasz. A legújabb parasztvakítás. Tegyünk úgy, mintha, miközben nem is. Összegyűjtenek pár önbizalomhiányos nőt, akik egyáltalán nem csúnyák, és olyan „súlyos” problémákkal küzdenek, mint: szeplők, apró anyajegyek, kisebb ráncok, rossz frizura vagy nem előnyös smink. És akkor elmondják, hogy mennyire nem érzik magukat szépnek, és milyen szörnyű, hogy ez a mai társadalom csak a külsőre hajt, nem fogadja el a megöregedést stb. Majd kiderül (ah, micsoda shakespeare-i fordulat), hogy a szépségtapasz placebó volt, és le lehet vonni a klisészerű következtetéseket.

Kifejezetten károsnak tartom ezt a videót. Azt üzeni, hogy „érezd-lásd magad szépnek, és megnő az önbizalmad”. Részben amiatt, hogy kihasználja a felnőtt nők egy részének a bizonytalanságát. Valószínűleg én sem számítok a jelenlegi divatnak megfelelő szépségnek (milyen szerencse, hogy van ilyen, hogy „alternatív szépség”, oda beférek :D), és tiniként szenvedtem is tőle, de azért felnőttként legyen már annyi önbizalma valakinek, hogy egyrészt nem dől be a photoshopnak, másrészt ne elsősorban attól fogadja el saját magát, hogy szépnek minősül-e az éppen uralkodó trend szerint. Amúgy ajánlom mindenkinek, hogy álljon modellt képzőművészeknek, az én önbizalmamon iszonyú sokat dobott.

Részben meg amiatt tartom ezt károsnak, mert akkor mi van azokkal (a nőkkel és férfiakkal), akik... hát nem szépek, na. Kissé csúnyácskák, vagy határozottan rondák. Vagy van egy nagy sebhely az arcukon. Toka. Kifejezetten csúnya ráncok. Fekély. Akármi. Nekik esélyük sincs szépnek látni magukat, márpedig ha az az alaptétel, hogy „a szépség a magabiztosság forrása, nem pedig a szorongásé”, akkor azzal kizárjuk azt, hogy a magabiztosság forrása más is lehet, mint a fizikai szépség. Vagy legalábbis a magabiztosság elsődleges forrásaként tartjuk számon a szépséget.

A Dove-filmben olyan nők szerepelnek, akik teljesen normálisan néznek ki, akár kifejezetten szépek is, és az a bajuk, hogy alacsony az önbizalmuk. Nekik nem szépségtapasz kell, hanem pszichológus meg „önbizalomterápia”. Esetleg fodrász, némi torna és stílustanácsadás.

Nyavalygok, de csak egy kicsit

Hát ez nem igaz. Az egész úgy kezdődött, hogy volt kb. két megfeszített hetünk, napi 16-18 óra munkával. Csütörtökön aludtam vagy 5 órát, pénteken egész nap munka, este próba Pesten, éjfélkor már otthon is voltam. Másnap még némi munka, énekóra, vasárnap délelőtt összeraktuk a lakást, és már javában dörzsölgettem a tenyeremet, hogy „na most pihenek”. Abban a pillanatban elkezdett rázni a hideg. Forró tea. Vacogok. Felhúzzuk a fűtést. Továbbra is vacogok. Bebújok a takaró alá. Én. Hosszú ujjúban a takaró alatt egy forró tea után vacogok. Ezen a ponton eszünkbe jutott, hogy akár elő is vehetnénk a lázmérőt. 38 fok, helyben vagyunk. Be is vettem egy fél paracetamolt, vacogtam 39,2-ig. Ott megállt: zuhany, fél paracetamol. Valamit ettem is, aztán aludtam.

A hétfő hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy délután is aludtam. Kedden láztalanul, „csak” migrén, szédülés, hányinger. Szerdán reggel felkeltem (próba háromnegyed 11-től Pesten): migrén, szédülés, hányinger. Bevettem valamiket, de nem múlt el. Próba a templomban - felöltöztem ugyan, de három óra az három óra. Hideg volt, na. Aztán ebéd valahol, és háromnegyed hatig el kellett ütni valamivel az időt. Park, játszótér kizárva, mert esett az eső és fújt a szél. Kerestem egy viszonylag csendes kávézót, ott elvoltam. Hattól fél nyolcig koncert. Az utolsó félórában már folyamatosan hasogatott a fejem – tiszta szerencse, hogy azt a művet az orgonánál énekeltük, így legalább masszírozhattam a homlokomat. Utána haza, kád forró víz, tea, izé.

Most egyelőre itt tartok: hasogat, szédülök (a háttérben a Másik: „jaj, hát ne dűlj szét”), migrén, hányinger. Láz nincs. Még. Megyek, ledűlök. Ha már szét nem lehet.

Újraindulás (?)

Én már nem merek megígérni semmit még magamnak sem, nemhogy másnak. Elég sok oka van annak, hogy nem írtam eddig.
1. Nézzünk szembe a valósággal: lusta dög vagyok. Egész nap gépelem a mindenféle szövegeket, nekem az a kikapcsolódás, ha végre nem pötyögök a billentyűzeten.
2. Rengeteg egyebet csinálok, miközben érzem, hogy jó lenne legalább hetente egyszer némi ilyen típusú „magánidőt” szánni a blogra. Amikor nem más szövegét fordítom, és nem megadott téma körül levelezgetek, hanem az engem érdeklő dolgokról beszélek bele a vakvilágba.
3. A Facebook elég sok szempontból átvette a blog helyét, ezt próbálom most visszabillenteni.
4. Terveztem útleírást a tavalyi két hét Olaszországról, részben meg is van leírva (kézzel), de... Iiigen. Be kell gépelni.

Szóval kifogás van bőven, az újévi fogadalmak ideje enyhén szólva lejárt, ígérni nem ígérek semmit, csak próbálkozom.