Na és itthon érzed-e magad?

Ezt a kérdést teszik fel általában, mikor megtudják, hogy hány éve élek-élünk itt. Az első néhány évben nem tudtam volna erre a kérdésre válaszolni. Főleg azért nem, mert egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy akarom-e itthon érezni magam, vagy néhány év múlva tovább állunk egy országgal. Most már tudom, hogy itthon akarom érezni magam. Akkor is, ha esetleg néhány év múlva tovább állunk egy országgal. Igaz, ezzel az érzéssel már sokkal nehezebb lenne.

Igen, vannak bennem tüskék. Mint minden bevándorlót, engem is ért mindenféle behatás. A rosszakat megpróbálom figyelmen kívül hagyni, bár kétségkívül nehéz néha. Viszont sokkal, de sokkal több jó van körülöttem. Barátságok, apró figyelmességek. A szomszéd a mi részünkről is lenyírja a füvet, a piacon is megvannak az ismerős eladók (a Másik szerint ez csak annak a jele, hogy túl sokat járok a piacra). És itt vannak a barátaim. Igen, hiányzik a családom, de mostanában egyre több erőfeszítést tesznek ők is és én is, hogy gyakrabban találkozzunk.

Szóval igen, itthon érzem magam. Még annak ellenére is, hogy a bátyám román rendszámtáblájú autójának a szélvédőjén néha széttört tojásokat találunk. Mert a szamárbőgés... de hiszen tudjátok.

Nyárutó

Próbálunk magunkhoz térni. Furcsa egy nyár volt ez. Énekkurzusok, sok dicsérettel, tanáccsal, tanulsággal, új barátságokkal. Én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Van itt ugye egy ember, akit olyan 15 éve ismerek – legalábbis eddig abban a tévhitben éltem, hogy ismerem. Aztán most derülget ki [szörnyű, hogy ennek az igének tulajdonképpen nincs gyakorító képzős alakja, pedig lám, szükség volna rá], hogy ismerem ugyan, de mégsem. Nemcsak hogy elkezdett énekelni februárban, hanem kiállt egy koncerten, és szólót is énekelt. Meg duettet. Velem. És jól. Ha valaki két éve azt állítja, hogy mi ketten Monteverdit énekelünk idén augusztusban, hatalmas magabiztossággal röhögtem volna szembe. Pedig soha nem mondom, hogy soha, de ez akkor is, na. Csak nő a szememben (meddig? már így is hatalmas), és csodálom, és a nevetségességig meghatódok. Amíg énekelt, megfeszült izmokkal ültem a padban, moccanni sem mertem. Neki meg a hangja sem remegett, és mikor elmondtam neki, hogy ez volt az egyik félelmem, csak nézett rám csodálkozva, hogy miért is remegett volna a hangja? Egy eddig ismeretlen önbizalomforrást talált, én pedig nagyon örülök neki. És igen, már elkezdtem összeállítani a közös repertoárt.