Próbálunk magunkhoz térni. Furcsa egy nyár volt ez. Énekkurzusok, sok dicsérettel, tanáccsal, tanulsággal, új barátságokkal. Én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Van itt ugye egy ember, akit olyan 15 éve ismerek – legalábbis eddig abban a tévhitben éltem, hogy ismerem. Aztán most derülget ki [szörnyű, hogy ennek az igének tulajdonképpen nincs gyakorító képzős alakja, pedig lám, szükség volna rá], hogy ismerem ugyan, de mégsem. Nemcsak hogy elkezdett énekelni februárban, hanem kiállt egy koncerten, és szólót is énekelt. Meg duettet. Velem. És jól. Ha valaki két éve azt állítja, hogy mi ketten Monteverdit énekelünk idén augusztusban, hatalmas magabiztossággal röhögtem volna szembe. Pedig soha nem mondom, hogy soha, de ez akkor is, na. Csak nő a szememben (meddig? már így is hatalmas), és csodálom, és a nevetségességig meghatódok. Amíg énekelt, megfeszült izmokkal ültem a padban, moccanni sem mertem. Neki meg a hangja sem remegett, és mikor elmondtam neki, hogy ez volt az egyik félelmem, csak nézett rám csodálkozva, hogy miért is remegett volna a hangja? Egy eddig ismeretlen önbizalomforrást talált, én pedig nagyon örülök neki. És igen, már elkezdtem összeállítani a közös repertoárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése