Békét – menet nélkül

Elolvastam, hogy mi a Békemenet legfőbb üzenete. Ez: „Ma azok ellen „a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök ellen” kell harcolni, akik meghaladottnak tartják a nemzet konstrukcióját, és egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalmat képzelnek el. A Békemenet ennek a harcnak a része – mondta Bayer Zsolt.”
A Brüsszel elleni harcra most nem térek ki. Írtak róla elegen.
A nemzet konstrukciójára egy kicsit azért kitérnék, mert kisebbségiként a politikai nemzet alkotmányilag nem kér belőlem, a kulturális nemzetnek egy része kérne, de közben titokban románnak tart, egy része kér és elfogad, egy részéből pedig én nem kérek. Erdélyiként nézve egy etnikailag homogén nemzetállam rendkívül veszélyes gondolat. Főleg úgy, hogy a dédanyám etnikailag homogén szász volt, a felmenők között pedig állítólag van Bécsből Székelyföldre migrált udvarhölgy is. Akkoriban még úgy mondták, hogy Székelyföldre ment férjhez. A szülőfalumat pedig részben igazi, autentikus, őshonos taljánok alapították.
Maradjunk inkább az első mondat utolsó részénél: a kevert, migránsokkal feltöltött társadalomnál. A fentiek alapján egyrészt megállapítható, hogy Erdély az elmúlt ezer évben egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom. A feltöltött annál is inkább stimmel (hoppá, ez egy német szó), mivel volt itt pár pestisjárvány, dúlt a tatár, a török, a bécsi sógorok, úgyhogy konkrét betelepítési hullámok voltak: szászok, románok, örmények, olaszok stb. Most akkor vagy az van, hogy a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök már az elmúlt évszázadok magyar uralkodóit is behálózták, netán ők maguk voltak brüsszeli társadalommérnökök (mert arra gondolni sem merek, hogy mi van akkor, ha a nemzetfogalom változott az évszázadok során), vagy az, hogy Erdély mindig is egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom volt. Amelynek egyik szülöttje vagyok én is. Vagy akkor én is egy Brüsszelben tanyázó társadalommérnök vagyok, csak nem tudok róla. És innentől Umberto Eco kellene átvegye a szót, mert kezdenek összekuszálódni a narratív szálak. Vissza a mondatunkhoz. Elmondom, miért problémás nekem ez a mondatrészlet. A kevert olyan, mint a korcs kutya. Ami ugye többnyire a sintértelepen végzi. A kevert az olyan, mint a fajgyalázás (művelt olvasóknak: Rassenschande). A kevert olyasmi, mint a korcsitúra, ahogy nálunk mondják a nem fajtatiszta kutyákra. Kedves olvasóm: te hogyan éreznéd magad, ha valaki azt mondaná neked rólam, hogy az, akivel az életemet összekötöttem, egy nemi erőszaktevő, agresszor, mocskos állat? Akinek (ha orvos lenne), el kellene venni a diplomáját, szanaszét kellene verni a fejét, majd utána börtönbe kellene csukni? Akivel feltöltötték a társadalmat, mintha az valami pöcegödör lenne, ahova alacsonyabb rendű embereket öntenek? Akivel én fajgyalázó kapcsolatban élek, az esetleges gyerekeink pedig korcsok lesznek? (Lásd még: sintértelep, hogy ne hozzak történelmi párhuzamokat.) Hogy én áruló vagyok, mert egy nem magyar, nem fehér, nem keresztény embert szeretek? Hogy megérdemelném, hogy csoportos nemi erőszak áldozata legyek pusztán azért, mert nem annak a valakinek az elképzelései szerint élek? Vagy tudnád-e a szemembe mondani, hogy te azért mész a Békemenetre, mert egyetértesz a fentiekkel? És valóban, őszintén ezt gondolod-e? Nem az érdekel most, hogy de vannak „köztük” rossz emberek, és természetesen vannak kivételek. Vannak rosszak, naná. Ez olyan evidencia, hogy nem is értem, miért írom egyáltalán le. Mindenhol, minden színben, minden vallásban és vallástalanságban. Köztük és köztünk is. Mert nincs különbség közöttünk. Vannak olyanok, akik behajtanak az emberek közé, mások diákokat vadásznak le egy iskolában vagy egy szigeten, ismét mások nem tudják túltenni magukat a visszautasításon, és ezért lúgot öntenek arra, akit állítólag szeretnek, mások kivégeznek egy újságírót a menyasszonyával, vagy megerőszakolják a saját lányaikat. A Békemenet nem arról szól, hogy de azért vannak köztük is blablabla (ami egyébként még mindig problémás). A Békemenet általánosít. Erről szól ez a mondat, erről szól a másik idézet is. A Békemenet megbélyegez csoportokat. A Békemenet – gyűlöl. Engem. A Békemenet a migránsok miatt elkorcsosult társadalom ellen menetel. Ellenem. Olyan emberek szervezik, akik a fentieket többször is, hangosan kimondták. Akik azt kívánták, hogy csoportos nemi erőszakot kövessenek el rajtam (pontosabban a magamfajta migránssimogatókon, vagyis rajtam is). Akik mocskos állatnak, hordának neveztek egész embercsoportokat, akiket ki kellene belezni. Ha egyetértesz ezekkel, akkor természetesen menj, ott a helyed, nem tarthatlak vissza. De ha egy apró kétely is felmerült benned, akkor kérlek, ne menj. Nem azért, mert haragudnék, vagy ultimátumot adnék. Nem adok. Azért ne menj, mert fájdalmat okozol vele. Személyesen nekem. Nem valami arctalan ismeretlennek, akinek soha nem kell a szemébe nézned. És még ki tudja, hány ismerősödnek, barátodnak, családtagodnak, aki esetleg nem is meri a fentieket elmondani neked. A béke nem mások (brüsszeli rosszfiúk, migránsok, nők, politikusok, fehérek, feketék, erdélyiek, melegek, satöbbik) ellenében valósul meg, hanem velük együtt. Ha tenni szeretnél a békéért, kérlek, ne okozz fájdalmat.

Tessék, gyűlöletkeltés 2.0 és az eredménye

És ne mondjátok, hogy ez nem ugyanolyan, mint a menekültek vagy a Soros elleni kampány, mert az. Sőt, ha lehet, még rosszabb, mert itt elvileg „közös kulturális gyökerek” fűznek össze. Közös történelem, te jó ég. Ugyanazok az íróink. A nyelvünk. Értjük egymást. Elvileg.
És az is látható, hogy ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen politikai preferenciája van, mert pusztán a megjelenített ellenség változik: a módszer, a feneketlen és dehumanizáló gyűlölet ugyanaz.

https://444.hu/2018/02/20/elszabadult-a-gyulolet-a-hataron-tuli-szavazok-ellen-hergelo-facebook-oldalon
2004-ben azt mondtam, hogy nekem „ettől a kormánytól” nem kell állampolgárság. Még szimbolikus, vitrinben őrzött útlevélért se, amin magyarul van a nevem. Amin nem azt írják a Mária-Borbála nevű anyámra, hogy Maria-Barbara. Amin rajta vannak az ékezetek. És helyesen. Magyar szavak egy hivatalos dokumentumon, ami rólam szól. Aztán később azt mondtam, hogy a másik kormánytól sem kell. Életem legjobb döntése volt mindkettő. Semmilyen közösséget nem tudok érezni egyik olyan politikai oldallal sem, amelyik bármilyen embercsoport megbélyegzését, megalázását, dehumanizálását előidézi, lehetővé teszi, szítja, a gyűlöletet okosan meglovagolja vagy csak pusztán tétlenül nézi. Egy dolognak viszont örülök: hogy ezt a gusztustalan szennyet egyetlen barátom sem kedveli.

Migránssimogatás másként

„és az egyik ilyen szervezet az kifejezetten a migránsokkal, a migránssimogatással foglalkozik”

Van ebben a videóban (linket lásd lent) egyéb borzalom is, de én most elgondolkodtam azon, hogy ez konkrétan mit is jelent. Van ilyen tevékenységi kör a TEÁOR-ban, hogy „migránssimogatás”?

Mindenesetre én most megyek, és megsimogatom A.-t. Nálunk a migránssimogatás ebben merül ki. Egymást simogatjuk.

Ez amúgy országos terápiaként sem volna rossz ötlet a gyűlölködés ellen. Meggyőződésem, hogy az egymással szemben kimutatott gyengédség és a gyengébbekhez való odafordulás többet érne, mint egy ezredik nemzeti konzultáció. Egy idő után az emberek nem értenék, hogy mi az, hogy migráns. Mert nem fontos.

Videó:
Szél Bernadett nem vehet részt a Soros-tervvel foglalkozó nemzetbiztonsági bizottsági ülésen

ó, ió, ció, revolúció

Készült az ünnepi töltött káposzta. Mindenki a híreket leste, rá voltunk tapadva a tévére. Ugyanarra a tévére, amelyiket 3-4 évesen a húspotyolóval akartam szétverni. Vagyis hát nem tévét, na. Vártam a rajzfilmet, minden este volt rajzfilm, kemény 5-10 perc lehetett. Már nem is emlékszem, hogy a nu zájec págágyí volt vagy a Tom és Jerry szovjet változata, de a lényeg, hogy az ötéves tervről szóló duma nem maradt abba (azóta ahányszor kimondom románul a „trebuie” szót, örökké felrémlik előttem az a kucsmás alak egy erkélyen állva, hadonászik ütemesen a kezével, és mondja, hogy miket kell csinálni). A szüleim azt mesélik, hogy a következő pillanatban apám odaugrott a tévéhez, és elkapta a kezemet, mielőtt még a húspotyolóval (húsklopfoló) lesújtottam volna. A tévének valószínűleg baja nem lett volna (bár ki tudja), de inkább nem kísérleteztek vele. Szóval erre a tévére voltunk rátapadva családostul. Meg talán a legátus is, mert ugye karácsony, sátoros ünnep, olyankor a papi családba dukál a legátus (istenem, szegény T.I. bácsi, amikor ezt így a szószékről bemondta, hogy a papi család, és ki nyihogott fel az orgonánál, na ki? Naná, hogy a papné és a kisebbik leánya. A papnak viselkedni kellett, mert túl sokan látták volna, hogy vihorászik, de szerencsére a bajusza ezt-azt eltakart). Nem is tudom már, ki volt a legátus. Valami István talán. Vagy nem.

Hogy rendkívüli dolgok mennek végbe, arról elég hamar meggyőződhettem. Először is anyám híresen csinos, csodálatosan formázott töltelékei, amikre mindig annyira büszke volt, akkorák voltak, mint egy felnőtt ökle. Ami csakis arra utalhatott, hogy valami nagyon szokatlan történik, mert anya soha életében nem csinált ekkora töltelékeket. Akkor sem, amikor pár évvel később több száz darabot készített egy halom éhenkórász teológusnak. Most meg folyton berohant a tévéhez, a kezében egy-egy töltelék, gyorsan megcsavargatta, benyomkodta az oldalát, aztán vissza a másikhoz, és így tovább. Azért földindulás ide vagy oda, az a hallatlan dolog mégsem következett be, hogy netán a tévé előtt ülve készítse el a töltelékeket.

Láttam ezernyi kiabáló embert a tévében, megdöbbent arcú diktátort, zsoszcsáusészkú, az emberek rohantak, kiabáltak, elfoglaltuk a tévét, a rádiót, a hadsereg mellettünk van (armata e cu noi, armata e cu noi), le a diktatúrával. Új szót tanultam aznap: terrorista. Tele voltam kérdésekkel. Mi az, hogy elfoglalták a tévé épületét? És kik azok a terroristák? A katonák kidobálták az iskolából a falokon lógó képeket. Talán máglyát is gyújtottak alattuk, én már nem tudom. Láttam puskát közelről, egy moldvai fiúé volt. Nem lehetett több 20-22 évesnél. Olé, olé, olé, olé – megvan a dallam és a szöveg folytatása, ugye?

Kitéptük az iskolai könyvekből a fényképét. Akkor, a tévénézéskor döbbentem rá, hogy az az arc, amit annyiszor láttam képen, már egyáltalán nem egy fiatal, élete teljében lévő férfi, hanem egy ráncos öregember. Elkapott valamiféle eufória, és valahogy felszabadítónak éreztem, hogy kitéphetem azt a lapot. Én, aki könyvből lapot soha ki nem téptem. De ez nem olyan lap volt. Elővettük a karjókáimat, I.-vel rajzoltunk neki fülbevalót, befeketítettük a fogait, kapott tüskefrizurát, Hitler-bajuszot. Szabadon engedtük a fantáziánkat, volt elég kép. Kitéptem a Trei culori-t is. Közben örökké faggattam valakit, hogy mi történik, mit mondott az ügyvéd, miért kiabálnak egyszerre egymással, miért lőtték le őket, és anya, akkor a golyó érintette a májat vagy a lépet, és vajon hol távozott? És hogy is hívják a lépet latinul? Megint elfelejtettem. (Akkortájt még igazságügyi orvosszakértőnek készültem.)

Én is haragudtam rá. A szüleim nem politizáltak előttem nyíltan soha, kicsi voltam még ahhoz, de valahogy a levegőben volt. Az oviban, ahol nem lehettem sólyom, és mindenki másnak volt olyan ruhája (tudjátok: kék szoknya, sárga ing, piros nyakkendő), csak nekem nem. Otthon, amikor négyévesen megtanultam, hogy „az ilyen verseket és énekeket csak itthon szoktuk szavalni vagy énekelni, az óvodában nem”. Az iskolában, amikor M. tanító néni állt az iskola kapujában reggelente, és nézte, hogy kinek nincs meg a hajpántja, és akinek nem volt, azt leszidta, megalázta, hazaküldte. Aki fennhangon lehordott, hogy attól, hogy a pap gyereke vagyok, még ugyanúgy kell a hajpánt, és azonnal takarodjak haza, őt nem érdekli, hogy még vizes, mosta volna ki anyád korábban. (Hogy aztán néhány hónappal később az első sorban ájtatoskodjon a templomban, ahogy az már szokás.)

Nemrég megnéztem egy dokumentumfilmet az „eseményekről”. Milyen szép, távolító szó ez: az események. Engem pedig a hideg rázott, és közben ölt a kíváncsiság, hogy amiket akkor, nyolcéves fejjel nem érthettem meg, most hátha. Vagy legalább látom. Vagy többet látok.

Idén nem lesz töltött káposzta, elfelejtettem savanyú káposztát venni. De majd januárban.

Hangok

Reggel fél nyolc, megszólal a telefonon beállított ébresztő. Ugyanaz a hang, amelyiket gondosan töröltem mindegyik riasztóbeállításból, de úgy látszik, ezt pont elfelejtettem. Hát persze, jut eszembe, mert ez korábban nem reggel fél nyolc volt, hanem hajnali négy. Korábban. Utoljára. Legutóbb egy éve. Azóta nem állítottam át, nem töröltem, nem is nyúltam hozzá. Aztán tegnap este félálomban úgy döntöttem, hogy az a hajnali ébresztő igazán eltűnhetne már onnan, semmi szükségünk rá, legyen csak belőle hét harminc. A csengőhangról pedig megfeledkeztem.

Szóval fél nyolc van, és az a hang szól. Az a hang, amelyik akkor ébresztett, amikor valami miatt hajnali négykor kellett kelni, mert indult a vonat Bielefeldbe vagy Soestba. Mert valami miatt jelentkezni kellett: interjú, ujjlenyomat, havi megjelenés, akármi. Az idegenrendészeti csengőhang. Friss levegő a fantázianeve a telefonon. Szinte kiugrok az ágyból, a szívem vadul ver, hogy úristen, el fogunk késni, mert már hét van, a vonat hat előtt elindult, kit hívjak fel gyorsan, hogy megértessem vele, hogy megyünk, érkezünk, nem maradunk le az időpontról, csak kicsit később, de ott leszünk, és akár az utcán is éjszakázunk, ha kell, ugye megértik, csak ne legyen semmi baj, csak ne jegyezzenek fel valamit emiatt valahova. A kelet-európai reflexeim csak rontanak a helyzeten. Levegőhöz is alig jutok, nemhogy frisshez. Pakold be a laptopot, mondom félig hangosan A.-nek, hátha egész nap ott leszünk.

Átölel. Nem megyünk sehova, csak rosszat álmodtál. Nincs több Bielefeld, Soest, Bad Sassendorf. A csengőhang volt az.

Miközben átállítom ezt a csengőhangot is, hallom, hogy a konyhában fő a kávé, és forr a teavíz. Bebújok a papucsomba, és lassan kimegyek a vécére. Van időnk.

Tones

It's half past seven in the morning, the alarm is ringing on the phone. The same tone that I carefully deleted from every single alarm setting, but apparently, I forgot about this one. Of course, since earlier this was not half past seven, but four o'clock in the morning. Earlier. Last time that was a year ago or so. I didn't change the settings since then, I didn't delete it, didn't touch it even. Then last night, being half asleep, I probably decided that it should really go away, we have no use for it, so let's change it to seven thirty. And I forgot about the ringtone.

So, it's half past seven, and that alarm is ringing. The alarm that woke us up when we had to get up at 4 am, because we had to catch a train to Bielefeld or Soest. Because there was something to take care of: interview, fingerprinting, monthly appearance, anything. The immigration office ringtone. Its called Fresh Air on the phone. Yeah, well, I basically jump out of bed, my heart is racing, oh my god, we'll be late, it's already seven, the train left before six, whom could I call quickly to explain that we are on our way, we are coming, we're not missing the appointment, we'll only be a bit late, but we'll be there, and we'll even spend the night on the street if there is no other way, you understand, right, we just don't want any trouble, no notes taken anywhere. My Eastern European reflexes only make it worse. I can barely catch my breath, let alone fresh air. Please put the laptop in the backpack, I'm telling A., we might have to spend the whole day there.

He hugs me. We're not going anywhere, it was only a bad dream. No more Bielefeld, nor Soest, nor Bad Sassendorf. It was the alarm ringtone.

I am changing the settings for this ringtone, and I can hear the coffee getting ready in the kitchen, the water boiling for the tea. I put on my slippers and go slowly to the toilet. We have time.

Az emberiesség utolsó napja

„Valódi esély van a Földközi-tenger középső térségében húzódó migrációs útvonal lezárására, az uniós tagállamok vezetői megállapodtak, hogy fokozzák az olasz hatóságoknak és az észak-afrikai országoknak nyújtott támogatásukat – közölte Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a csütörtökön kezdődött brüsszeli uniós csúcstalálkozó első munkaülését követő, esti sajtótájékoztatón.Tusk arról számolt be, hogy az uniós állam- és kormányfők fokozott segítséget ajánlottak fel Olaszország számára a migrációs válság kezeléséhez, a bevándorlóáradat megfékezéséhez, illetve abban egyeztek meg, hogy “elegendő” támogatásban részesítik az észak-afrikai országokat.Elmondta, az Európai Bizottság garantálni fogja, hogy az erre a célra Afrikának nyújtott uniós támogatást az illegális bevándorlás felszámolására fordítsák.“Már néhány héten belül konkrét eredmények várhatók” – vélekedett.” (forrás)

Fordítás: 
1. lefizetjük Törökország után Líbiát és még néhány észak-afrikai országot is (mind remek demokráciák, az emberi jogok isteni tiszteletben tartásával)
2. nem beszélünk többé menekültekről, hanem eltoljuk a hangsúlyt a „migrációra” és a „migránsokra”, mert ez jobban rezonál a választókkal
3. az „illegális” szót is gyakrabban fogjuk használni (lásd mint fent)
4. így nem kell a fehér embernek nézni, amint más bőrszínűek (akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy fehérnek és európainak szülessenek) megfulladnak, meggyilkolják, megerőszakolják őket, rabszolgaságba kerülnek, darabonként adják el őket a szervpiacon, vagy a fentiek valamelyik kombinációja történik velük


Szégyenteljes, embertelen döntés ez, amellyel az EU tagállamai és intézményei nyíltan támogatják a kínzást és a nemi erőszakot, és hajlandók félrenézni és úgy tenni, mintha ennek semmi köze nem volna a részükről évtizedeken át tartó kizsákmányoláshoz, háborús uszításhoz és rendkívül rossz politikai döntésekhez. Nincs itt semmi emberiesség, csak érdekek.

Fordítás: baszódjatok meg mind.