Nesze nekem gyertyafény

Meghitt, gyertyafényes vacsorát terveztem 24-re. Két óra körül elvették a villanyt (az egész környéket érintette valami hatalmas izé). És nem is volt órákon keresztül. Úgyhogy nem készült el a kacsacomb, hanem az ünnepi estebéd átalakult fagyasztóból előkapott almás hússá és rizsköretté. Amit meghitt gyertyafényben készítettem el a fiúk kitartó biztatása mellett, akik igyekeztek úgy tartani a gyertyát, hogy a rizs és a hús ne legyen (nagyon) viaszos. Aztán hasonló meghitt hangulatban ettük meg az ebédet, majd elővettük a Rizikót. Amikor este hét körül megint volt áram, csodálkoztunk, hogy honnan jön ez az erős fény. De legalább megkaptam a gyertyafényes hangulatot, egy szavam sem lehet. És most már emlékszem arra is, miért örültünk gyerekkorunkban annyira, amikor kiderült, hogy ezentúl nem veszik el este 9-kor a villanyt.

Napi rinyálás

Amikor megtudtam, hogy pikkelysömörös a fejbőröm, hősiesen szembeszálltam vele. Rendszeres kenegetés, kortizonos cseppentgetés. Most már csak csíp a kénes-szaliciles kenőcs, és bosszant, hogy egy egész napom elmegy a hajmosásra. Mert ilyen gyönyörű sárgásra bekent fejjel csak nem mehetek az emberek közé. Esetleg megpróbálom valahogy éjszakára áttenni ezt a kenegetéses dolgot, csak akkor meg azért nem fogok aludni, mert: 1. csíp, 2. recseg a fejemen lévő műanyag izé, ami megakadályozza, hogy kénes legyen a párnám, 3. esetleg bepállik alatta a fejbőröm, az lesz még csak a vagány. Tudom-tudom: sose legyen ennél nagyobb bajom, másoknál a psoriasis nem áll meg a fejbőrnél (nálam szerencsére avatatlan szemek nem is látják), és különben is: menjek a Holt-tengerhez. Nem is olyan rossz ötlet. Arabul ott is lehet tanulni. Sőt.

Elköltöztünk

ezért nem írtam semmit, mert napokig pakoltunk, aztán tegnap a szállítók másfél óra alatt mindent felraktak az autóra. A konyha már üzemképes, legalábbis kalácsot már gond nélkül lehetett sütni. A könyvek, ruhák még dobozban, a héten az is rendeződik. Üzenem a tavalyelőtti besurranó tolvajnak, hogy ha eddig nem próbálkozott újból, akkor most már nem érdemes visszamenni, teljesen üres a lakás.

A tolmácsférfi, az íróférfi és a politikus úr

Írónő, politikus asszony, költőnő. Ismerős? Sőt, mondok meredekebbet is: tolmácsnő. Jóóóó, tudoooom, a könyvcím az máááás. Az eredeti címe egyébként Lost in Translation volt. De akkor is: költőnő, tanárnő, sőt: politikus asszony stb.? Minek? Ahelyett, hogy titokban hálát rebegnénk azért, hogy a magyarban nincs grammatikai nem. Teljesen felesleges és (feminista szemszögből nézve is) számomra kifejezetten kontraproduktívnak tűnik, hogy a grammatikai nemmel megnyomorított (mindjárt kapok a fejemre, hogy értékítéleteket hangoztatok, és nem vagyok elég objektív) nyelvek mintájára mi is elkezdjük generálni ezeket. 

Gyakorlatilag ezzel a megkülönböztetéssel pont a patriarchális berendezkedést erősítjük fel  – „lám-lám, XY nem is igazi író, csak írónő”. És így lesz pejoratív kicsengésű az ápolónó meg a társai. A „tolmács” szónak a magyarban nincs neme. Ha a szakmában lévő nemi eloszlást nézem, akkor a tolmács = nőnemű tolmács, így igazából tolmácsférfit kellene mondani, hogy jelezzük: az illető olyan szakmát választott, amelyben a neme eltér a mainstreamtől. Mert ugye elvileg ezért mondunk írónőt, hogy ezzel a megkülönböztetéssel jelezzük: ez egy „férfias” szakma, de XY nőként ír, tehát eltér. Ezzel pedig azt érjük el, hogy a szakmák teljesen semleges megnevezését alapvetően úgy határozzuk meg, hogy azok „a férfiakéi”, és a nők ehhez képest jelennek meg. Ezt a németnek muszáj jeleznie (ld. StudentIn), a magyarnak nem. Úgyhogy én inkább azt javasolnám, hogy ne bonyolítsuk a saját és a magyarul megtanulni akaró fanatikus őrültek életét jobban a kelleténél. Vegyük inkább tudomásul, hogy nincs grammatikai nem, és ne is akarjunk mindenáron csinálni. Ha igen, akkor kiabálok. Hangosan és csúnyán.

Dolog-e vagy nem dolog?

Egyik barátom meséli, hogy egy kedves ismerősétől nemrég valaki megkérdezte, hogy mit dolgozik.

– Szoftverteszteléssel foglalkozom – jön a válasz.

– És az milyen?

– Hááááát... (vakarja a fejét, hogy magyarázhatná el minél egyszerűbb példával). – Kifejlesztenek például egy új játékot, és kipróbálom, hogy minden pálya és funkció működik-e, nincs-e benne valamilyen hiba, ilyesmik.

– Aha, értem. És mit dolgozol?

A bizalomról

A bizalom az, amikor nem félek elmondani magamról semmit, mert tudom, hogy a másik nem használja fel ellenem vagy a hátam mögött még a leghevesebb vitában sem. Ha hívő ember lennék, azt mondanám, hogy az elmúlt időszak tapasztalatai alapján a legbiztosabb az „In God we trust”, ő legalább nem pofázik vissza. De nem vagyok, így marad a csigaház.

A varródoboz

Ott van a polcomon. Nagyié volt, amíg élt. Az utolsó együtt töltött nyáron adta ide. „Én már úgysem használom, fiam.” Nem mintha én valaha is használnám – jutott hirtelen az eszembe. Pont én? Pont nekem? A világhírű kétbalkezesnek? Akinek a kötés kézimunkáját Nagyi csinálta meg egy este körkötővel, mert a „fülvédőm” az önkényes szaporítások és apasztások miatt úgy nézett ki, mint az ökörpisilés? Aki az írásost végigbőgte, mert mindig meghúzta a szálat? A horgolás még ment volna, de azt meg nem kérték az iskolában. Csak matyóhímzést meg kötést. Sok dolga volt Nagyinak akkoriban.

Erre én kapom a fiatalkorában talán kekszeket látott piros varródobozt. Gyűszű, szabócenti, varrótű, hímzőtű, tűbefűző, gombostű. Én, aki az inggombot gyönyörűen felvarrom, de egy párnát nem tudnék kihímezni. Azaz szépen nem tudnám kihímezni. „Majd megtanulod, csak türelem”, mindig ezt mondogatta. Hát elhoztam. Közben jött Párizs, a varródobozt nem vittem magammal. A polcon maradt, ahova még júliusban letettem. Nagyi pedig közben szép csendesen meghalt. Észrevétlenül, álmában. Nehogy valakit megzavarjon vele. Elgyászoltuk (el? múlt? biztos ez?), lejárt Párizs is. Nyáron otthon Nagyi régi varrógépe mellé ültem le, hátha volna hozzá türelmem. Volt. A piros varródoboz viszont még mindig itt van a polcon érintetlenül. Le kellene róla törölni a port.