sírjak vagy nevessek azon, hogy vannak emberek, akik olyannyira kiszámíthatóak, hogy az órámat igazíthatnám hozzájuk? A síráshoz előbb el kellene kámpicsorodni, könnyeket potyogtatni, figyelmet felhívni magunkra a hangos zokogással, esetleg a csendes (de azért megfelelően feltűnő) elvonulással, vigasztalhatatlannak lenni legalább néhány percig, szóval macerás, na. Nekem pedig inkább jókedvem van az utóbbi időben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése