Tűzkeresztség, avagy ússzál, khm...

Tegnap megkereszteltek tolmácsolásból. Egy nemzetközi konferencián. Egyből fülbesúgással indítottam, ami azért nehezebb, mint a szinkron, mert ugyanazt kell csinálni, csak nincs hozzá technika. Francia volt a munkanyelv. Délelőtt fél tíztől egyig (közben 10 perc szünet) fülbesúgtam magyarra, az továbbment oroszra. Hiába no, a táváris nem beszélt a sajátján kívül más világnyelven... Aztán délután odaültettek négy darab kínaihoz, akik közül csak az egyik beszélt angolul, a többinek ő tolmácsolt angolból kínaira. Neki kellett franciáról angolra fülbesúgni kettőtől fél ötig, itt már nem volt szünetem.

A csúcsot az jelentette, amikor egy mexikói ember (egészen pontosan egy igazi, élő otomi) felszólalására került sor. Ő ugyanis - tekintettel arra, hogy spanyol-magyar tolmács volt, otomiul viszont senki sem beszélt – előre megírta a beszédét spanyolul, és így is akarta előadni. A terv az volt, hogy ezt konszekutív tolmácsolásban elmondják magyarul, mi meg tolmácsoljuk tovább angolra és franciára. Ember tervez, kolonialista szemlélet végez. Mondták neki, hogy ugyanbiza beszéljen franciául, mert milyen jó lesz. Nekik. Szegény neki is futott, és hősiesen végigmondta a dolgot. Én pedig ültem a kezemben a spanyol nyelvű beszéddel, néha belahallgattam a franciába (hogy kb. hol tarthat), de gyakorlatilag a spanyolt blattoltam angolra.

Jelzem, hogy spanyolul életemben nem tanultam egy szót sem, és a filmekből is nagyjából a mucsász grásziász meg a puta ragadt rám... Mindenesetre jól sikerült, hálából a mexikói mindenki előtt megölelgetett. Vicces jelenet volt: ő gyapjúpulcsiban, én spagettipántos pólóban. Azt viszont ne kérdezze senki, hogy néztem ki a konferencia végén, mert nem mertem tükörbe nézni....

Vírus

Nem a gépen, bennem. Valami hülyeség lehet, mert lázam nincs, de a fülem és a torkom fáj, az orromat pedig folyton fújom. Ezt kaptam szülinapomra. Ez még szegény depressziós Füles ajándékainál is rosszabb, mert ő legalább kapott egy praktikus csuprot, amibe beletehette az elpukkant lufit. Igaz, én a vírus mellé azért kaptam némi gyönyörű sárga rózsákat is, úgyhogy a szájamat béfoghatom. És tulajdonképpen jó dolog betegnek lenni: az embert körülugrálják, sajnálják, ápolgatják, szeretgetik. Minden rendben is volna ezzel, csak az orrom muszáj holnapig kiduguljon. Dünnyögő tolmács senkinek sem kell.  

Elő is kaptam a házipatikámat, tegnap már inhaláltam kamillateával, ma reggel mandulaolajba kavartam egy kis fodormenta illóolajat, s azzal kentem be a mellkasomat, a fürdővizembe a jegenyefenyőből tettem (amit előtte egy kevés mézben oldottam fel), aztán majd megint jön a fodormenta, holnap pedig eukaliptuszt csöpögtetek a papírzsebkendőmre. Ha ez így megy sokáig, szabályos botanikus kert leszek, és a szaglászásért belépti díjat fogok szedni. A méhek már nem zavarnak, megszoktam, hogy legalább egy folyton körülöttem repdes. Lehet, hogy a fülemet nézi sziromnak?

Tegnapról

Tegnap óta három nyelvem van szinkrontolmács szakon, mert sikerült a német is. Azt hiszem, idénre több terhelést nem tervezek be, az esetenkénti arabórákra színtiszta hobbiból fogok eljárni, aztán majd jövőre intenzívebbre veszem a figurát.  

Estefelé egy régi kedves barátommal és mentorommal beszélgettem, aki elég gyanúsan és hitetlenkedve méregetett, amikor azt mertem állítani, hogy én márpedig jól vagyok, mindenféle vastalanság ellenére is. Furcsa és egyben vicces érzés volt bizonygatni magamról, hogy milyen jól nézek ki, úgyhogy egy idő után már a nevetésemet sem tudtam visszatartani. Mindeközben természetesen tudtam, hogy az aggódás és a féltés őszinte és szívből jön, és még véletlenül sem a nőiségemben kíván megalázni vagy az önbizalmamat (hehe, már megint van egy kicsi a tegnapi sikeres német vizsga óta) sárba tiporni, de elég nehezemre esett optimizmust állítani egy értem aggódó szkeptikusnak. De majd én megmutatom neki, meg én. Csak ez a fránya vas szívódna fel rendesen...

A spájz és a hegyek

Az oroszok már a spájzban vannak. A Shaolin papok meg a Pilisben. Bár szerencsére csak a nyár idejére.

Történetek a múltamból (6)

Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor Kolozsvárott nappal a nyílt utcán megpróbáltak megerőszakolni. Kihívó és nemi erőszakra kifejezetten felhívó öltözködésem az alábbi ruhadarabokból állt: bokát takaró bő szoknya, spagettipántos blúz (a 30 fokra való tekintettel), kontyba font haj. Bizonyára a viselkedésem is ”olyan” volt. Két férfi kapott el, és húzott magával egy mellékutcába. Az utca nem volt kihalt, az emberek mégis viszonylag közömbösen mentek el mellettünk, „nem folyok bele” - gondolhatták.

Időt nem vesztegetve közben már fogdosták a mellemet, megpróbálták felhúzni a szoknyámat, mocskos kezükkel tapogatták a testemet, nadrágletoláshoz készültek. Megcsapott a bőrükből áradó izzadtság bűze, amely kavarodott a mosdatlanságukra permetezett olcsó pacsuli szagával. Szerencsémre volt annyi lélekjelenlétem, hogy reagálni tudjak. Az egyiket alaposan megrúgtam a lába között, és torkom szakadtából ordítottam románul és magyarul, hogy tűz van, segítség, ajutor, arde, foc. Érdekes ez: az emberek a vagyonukat jobban féltik, mint a másik embert... Az önzésük mentett meg. Hazáig rohantam.

Sokan ismerik már ezt a történetet, elmondtam párszor, de talán most érett (értem) meg a leírására. A történet ismerői között van olyan, aki szerint ez nem is így, nem is akkor, nem is velem történt, más azzal próbált bókolni, hogy nem csodálkozna, ha valaki megerőszakolna. Mire én visszabókoltam neki, hogy én meg azon nem csodálkoznék, ha most azonnal agyonvágná a mennydörgős ménkű.

Gondolkodó

Azt mondják néha a hozzám közel álló barátaim, hogy nagyon kedves vagyok, de túl sokat gondolkodom. Mindezt mindenféle lenézés vagy bántás nélkül, úgyhogy nem is haragudtam meg érte. Viszont – nehogy meghazudtoljam a rám aggatott jelzőt – elgondolkodtam azon, hogy miért is van ez így. Sokan szeretik ezt az olvasmányaimra visszavezetve értelmezni. Igaz, hogy rengeteget olvastam (egy időben a családom nem hitte el, hogy ilyen gyorsasággal tényleg elolvasok és megjegyzek mindent, úgyhogy a nővéremet tették oda kikérdezni, de kiderült, hogy nem kamuzok), de ez nem feltétlenül elég magyarázat. A „szeretem minden oldaláról körüljárni a dolgot” sem helytelen, habár néha sántít. Mert vannak helyzetek, amikor abszolút nem vagyok kíváncsi az érem másik oldalára. (Például arra, hogy miért jó a legalizált prostitúció egy prostituáltnak. Úgyhogy ilyeneken igyekszem nem vitatkozni, azon az álláspontomon ugyanis nem kívánok változtatni, hogy a prostitúció gyakorlatilag szervkereskedelem, és a prostituált benne az áldozat. Pont, zárójel bezárva.)

Szóval azon elmélkedtem éppen, hogy miért is gondolkodom „túl sokat”, mármint mások szerint, és miért mondanak ilyent az embernek. Nekem a „túl sok” azt jelenti, hogy belebolondulok a gondolkodásba, de ennek még semmilyen jelét nem érzékeltem magamon. Spontaneitás hiánya lenne? Vagy valamiféle kényszeres gondolkodási vágy? Netán a tudatosság folyamatos jelenléte (vagy legalább ennek illúziója)? Vagy csak mások gondolják azt rólam, hogy folyton „gondolkodom valamin”? Aztán eszembe jutott az öreg Kártézi Jóskabá mondása, hogy aszongya: „Nem élhetek reflektálás nélkül”. Vagy valami ilyesmi. 

Magány

Ott állt az erdőben, és hangtalanul sírt. A fák értetlenül hajladoztak, de tisztelték a szomorúságát: halkan suttogtak egymással. Nem zavarták levélhullással, lehajló ágakkal, még az avar is csendesebben zörgött, ha szél indult. Az Ember pedig csak állt meredten, mozdulatlanul, mintha oda akarna nőni a földhöz. A karjai erőtlenül lógtak, néha megemelintette egyiket, de a mozdulat mindannyiszor félbemaradt, úgy tűnt, mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy tétovázna, hogy mit tegyen. Úgy állt ott, mint valami mitikus madárijesztő: néha megremegett, megmozdult, aztán megint rábízta magát a tökéletes Semmire, talpával szilárdan állva a földön.

Mindeközben a könnyei változatlanul csorogtak az arcán, lehunyt szeme mögül kiapadhatatlan forrásként bőségesen ömlött a sós víz, végigfolyt meztelen testén, megcirógatta gömbölyded csípőjét, és lassan-lassan tócsába gyűlt a lábujjai között. Elmúlt egy éjszaka, elmúlt a következő nap is, de az Ember csak állt ott, bokájáig érő könnyben, mit sem törődve az erdei vadak bámuló tekintetével, a fák halk beszélgetésével, a váltakozó napokkal. Közben pedig csak nőtt-nőtt a víz körülötte, de nem terjedt ki, hanem akváriumszerűen körbevette. Aztán lassacskán gömb formát vett fel, egészen addig, amíg egészen el nem lepte a síró alakot. Ekkor az Ember abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét, és összekucorodva alámerült.