Ébredés

Ébredtél már meg egy rossz álomból úgy, hogy az álom során megfeszült az összes izmod, s mire végre megtaláltad a megoldást (gyakorlatilag kívülről belépve az álmodba) és csodával határos módon megmenekültél, szép lassan magadhoz térsz? Nem hirtelen felpattanva, hanem lassan eszmélve. Mélyen belesüppedve az ágyba, ólomnehéz testtel, fájó, mozdíthatatlan végtagokkal, zsibongó izmokkal. Percekig eltart, mire tudatosan észrevéteted magaddal, hogy csak rossz álom volt, és nyugodtan megmozdulhatsz. Mire ténylegesen ráébredsz, hogy ébren vagy, a saját ágyadban, nincsenek körülötted gonosz emberek, az ajtó bezárva, ne félj. Lazítsd el az izmaidat, mozgasd meg a karodat, húzd fel a térdedet, fordulj jobbra. Kész? Most már kinyithatod a szemed.

Meghorgolt hullámzás

Vagy hullámzó horgolás. Attól függ, honnan nézzük. A lényeg az, hogy elkészült a december óta készülő, „hullámzó tenger” fantázianevű takaróm. Nem lett tökéletes, de most már nem bánom. Sőt. Tiszta szerencse, mert akkor nem lehetne újabb és újabb izéket horgolni ilyen ürüggyel. Néhány adat:

Szélesség: 180 cm
Hossz: 210 cm
Súly: kb. 2 kg
Felvett fonalmennyiség: kb. 5000 méter, azaz valamivel több, mint tőlünk a vasútállomás és vissza
Sorok száma: 158
Egy sor lehorgolása (hibák és szünet nélkül): 30-35 perc
Díszítés (körbeszegés és pikó): kb. 4 óra
Ami azt jelenti, hogy tisztán nagyjából 83-84 órát dolgoztam rajta. Ebbe nem számítottam bele a Pénelopét megszégyenítő kibontogatásokat (egyszer kb. 40 sort, egyszer pedig 33-at), a kezdeti lassúságot, újrakezdéseket stb.

Ilyen lett (profi fotó nincs, majd talán valamikor lesz, addig értékeljétek, hogy nagyjából levágtam az éjjeliszekrény tetején díszelgő félig használt papírzsebkendőt a képről):

És ilyen a széle közelről:

Nagyon elégedett vagyok, az az igazság. Mert elkészült a takaró. És közben egy kicsit talán én is.

Kutyafuttában

Az a helyzet, hogy sok a dolgom. Ami jó. Vannak „dologszerű” dolgok, és vannak önként bevállaltak. És többnyire mindenik örömet szerez. A munka az munka, de nem unom, nem bosszant. Néha fárasztó. Olyankor igyekszem többet pihenni. Az önként bevállalt dolgok segítenek ebben. Az éneklés - bár komoly odafigyelést igényel - kikapcsol. Ha lehetne, hetente háromszor járnék hangképzésre, nem „csak” kétszer. Talán tavasztól már könnyebben megoldható, megint elővehetem a biciklit. Ahhoz képest, hogy mélyaltnak könyveltek el évekig, mert jól bírtam az alsó hangokat, most kezd kiderülni, hogy inkább (mezzo)szoprán vagyok. A legmagasabb hangomat még nem értem el, még mindig van felfelé, biztatnak. Én pedig bízom és örülök. És már nem félek annyira a magas hangoktól. Mert tudom, hogy nem történik semmi, ha nem jön ki, vagy ha nem úgy jön ki. Majd. Beérik.

Az arab mindig meglep, képtelenség unatkozni mellette. Itt nincs látványos fejlődés, csak lassú, örökös, vérverejtékes araszolás előre, a tanultak állandó ismétlésével, homlokra csapkodással, vérvörösre pirulással, hogy de hiszen én ezt tudom. Azaz tudtam. De legalábbis tudom, hogy volt már róla szó. Az ember tanuljon alázatot, és ne akarjon a teve mindkét púpjára ülni, mint az egyszeri rabszolga. Ugyanakkor viszont rengeteg heuréka-élményem van, és ez jó.

Mostanában kifejezetten erősnek érzem magam. Esetleg felveszem az Atlasz nevet is. No, megyek is a dolgomra.

Fogadjunk,

hogy nem tudtátok, hogy a horgolástól is lehet izomlázat kapni. Pedig lehet. De még milyent. Mintha fekvőtámaszokat nyomtam volna félórán keresztül. Úgyhogy a horgolás legalább annyira sport, mint a sakk. Vagy még annyirább.

„Depresszió nem is létezik”

De legalábbis úri huncutság, mint megtudtam. És csak az depressziós, aki megengedheti magának, azaz van arra ideje, hogy depressziós legyen. A kutya is jó dolgában veszik meg. Tiszta szerencse, hogy már kifelé másztam a gödörből, amikor ezeket a rendkívül támogató mondatokat végighallgathattam. Viszont rendkívül sajnálom azt, akinek ebben a légkörben kell összekaparnia magát.

Pedig depresszió igenis van. És még olyanokat is elkaphat, akik egyébként rendkívül erősek, energikusak, és alapvetően nincs okuk panaszra. Magamról (is) beszélek. Én megúsztam egy enyhébb változattal, szakember hiányában (mert én büszke vagyok, és a segítség kérése előtt meg kell próbálnom kirángatni magamat a szarból, csak így tudtam volna „nyugodtan” segítséget kérni, ha mégsem megy - paradox, tudom) hosszabb ideig tartó mélabúnak neveztem el, és most már határozottan látom magamon, hogy kifelé jövök belőle. Már nem azt számolom, hogy még meddig kell kibírni, és hogy hány napja nem sírtam.

Nem vagyok ok nélkül dühös, szomorú, levert. Nem sírok rendszeresen különösebb ok nélkül, naponta akár többször is. Sőt: már azt sem tudom, mióta nem sírtam. Elfelejtettem számolni a napokat. Nem érzem magam feleslegesnek, haszontalannak. Szeretek reggel felébredni, és nem azzal kezdődik a nap, hogy a Másik félórát könyörög, hogy legalább keljek ki az ágyból és öltözzek fel, mert már attól is jobban érzem majd magam. És egyre hosszabbak a nappalok. Süt a nap. Havazik. Kék az ég. Vagy éppen szürke, de az sem zavar már.

Nem halogatom folyton a különböző betervezett programokat, figyelek arra, hogy ne vállaljam túl magam. Jókedvűen megyek énekelni, arabra. Nem félek attól, hogy ha találkozom valakivel, vajon mire fog gondolni, mikor meglátja, milyen állapotban vagyok. Nem szégyellem már, hogy nagyon lent voltam. Elindulni itthonról még mindig nehezebb valamivel, de ezt betudom a lustaságomnak és annak, hogy nem szeretek rétegesen öltözni. Így kerül a pólóra vagy az ujjatlan ruhára télikabát és sál. Mindenki szörnyülködésére (igen, még mindig megkérdezik, hogy nem fázom-e). Vannak apróbb céljaim, és vannak hosszabb távúak. És egyelőre nem szeretném abbahagyni a szuszogást.

Most jöhetne a köszönetnyilvánítás, de inkább nem sorolok neveket. Csak köszönöm mindenkinek. És egy kicsit a csetlő-botló a horgolótűimnek.

Ki a zsidó?

Az elmúlt napokban-hetekben sokat cikkeztek arról, hogy akkor most Kertész Ákos „genetikus kitétele” hogyan értelmezendő, hogy is írhatott ilyent le. Én inkább azon csodálkozom, hogy ez az igen szerencsétlen megfogalmazás hogyan jelenhetett meg nyomtatásban. Kétlem, hogy a szerkesztő ne tudta volna, hogy milyen reakciók várhatóak egy ilyen szövegre. Bármennyire is pont a magyarság iránti féltésből és szeretetből íródott (amiben nincs okom kételkedni,), mégis örülök, hogy ezt a részét visszavonta. Mert előre nem vitt (volna), de cserébe rengeteg kárt okozott (volna).

Közben elolvastam azt a cikket, amit Radnóti Sándor írt az ÉS-be http://www.es.hu/radnoti_sandor;level_egy_fiatal_koltonek;2011-09-14.html). Rögtön utána olvastam a cikket az Indexen és a Népszabadságban, hogy a Mazsihisz most már támogatja, hogy valaki a népszavazáson zsidónak vallja magát, ha ezt szeretné. Nem vagyok járatos a kérdésben, csak hangosan gondolkodom, valaki világosítson fel, ha érti. Addig értem a dolgot, hogy a Holokauszt miatt a zsidó szervezetek féltek sokáig az összeírástól, és ezért nem akarták (többek között), hogy a zsidóság elismert nemzeti kisebbség legyen. És természetesen azért sem, mert az, hogy valaki zsidó, még nem jelenti azt, hogy ne vallhatná magát magyarnak (is), a nemzeti kisebbségként való meghatározással viszont választás elé állítanák.

„Bár a hivatalos nemzetiséggé nyilvánítást a Mazsihisz elutasította, abban nem lát kivetnivalót (sőt: támogatja), ha az anonim módon kezelt adatok gyűjtésekor a zsidó kötődésű magyarok felvállalják származásukat.  […] Azok, akik a nemzetiségre vonatkozó kérdéskor szeretnék jelezni zsidó kötődésüket, ezt csak az „egyéb” kategóriában tehetik meg. Elméletileg nem lett volna akadálya annak, hogy a zsidóság tételesen is felkerüljön az ívre, de az előzetes egyeztetések során – mondja Virágh Eszter népszámlálási szóvivő – a Mazsihisz részéről nem merült fel ilyen igény” – írja a Népszabadság.

Ezt nem egészen értem. A Mazsihisz elutasítja a hivatalos nemzetiséggé nyilvánítást, de a nemzetiségre vonatkozó kérdéskor az „egyéb” kategóriában fel lehet vállalni a zsidó származást? Most akkor nemzetiségként határozza meg a Mazsihisz és a kérdőív a magyar zsidóságot vagy nem? Nem beszélve arról, hogy a magyar zsidóság különböző tagjai vajon hogyan értelmezik ezt az „egyéb” kategóriát? Nemzetiség? Vallás? Vallási-kulturális hagyományok? Számomra nem világos az sem, hogy ha valaki az „egyéb” kategóriát választja, akkor választhatja-e a „magyar” kategóriát is? És ha igen, mi alapján fogják kiértékelni a válaszokat? Semmiféle külső definíciót nem akarok senkire ráerőltetni, mindenki identitása a saját döntése, de akkor vajon van-e értelme ennek?

Radnóti cikkéhez kapcsolódva (amelyben arról a gondolati hibáról ír, miszerint sokak szerint a zsidó nem magyar) – mi az okos megoldás? Legyen zsidó nemzeti kisebbség, és ha igen, akkor egy magyar zsidó minek vallja magát? Magyarnak és zsidó nemzeti kisebbségűnek? Vagy ne legyen zsidó nemzeti kisebbség, mert ezzel pont azt a téves gondolatot legitimálom, miszerint pl. Kertész Ákos nem magyar, „csak” zsidó (ami minimum röhejes, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valaki öndefinícióját felülbíráljam), de akkor nem teszem lehetővé, hogy aki a zsidósághoz kötődik valamilyen formában, azt felvállalja.

Azzal, hogy lehetővé teszem, hogy valaki vállalja a zsidóságát, nem kényszerítem-e abba, hogy választania kelljen, mert nem teszem megfelelően lehetővé a választási lehetőséget a számára? Amennyire az erre vonatkozó cikkeket ismerem, a különféle zsidó szervezetek között sincs egyetértés abban, hogy „ki a zsidó”. És erre jön még az is, hogy magának a magyar államnak sincs erre hivatalos álláspontja. Nyilvánvalóan azért, mert ez a kérdés túlságosan bonyolult ahhoz, hogy könnyen (vagy egyáltalán) megválaszolható legyen.

Petite dame, hiába ugrálok

Kifutottam a boltba vásárolni. Jövök hazafelé, egy öreg néni megállít, hogy nézzem meg, az újonnan épített társasház mélygarázsába befolyik a víz, miféle dolog ez, hogy nem csinálják meg rendesen, és hogy nem ellenőrzik stb. Aztán utána rögtön: menjen csak nyugodtan, kislány, biztosan siet az iskolába.
Kezdjek el sminkelni, vagy inkább szokjam meg?