Gyerekkoromban november elsején mindig elmentünk meglátogatni nagyapát. Azt a nagyapát, aki 36 évesen tűnt el az akkor kilencéves édesanyám és tizennégyéves keresztanyám életéből, akiről egyetlen fényképem van, meg édesanyám és nagymamám rengeteg története. Aki tulajdonképpen sosem volt a nagyapám, mégis mindig így emlegettük. Egyszerű faragott kopjafa: név, két évszám. Sosem gyújtottunk gyertyát: szigorú kálvinista család a miénk, sok pappal (emiatt még nehezebb az olyannak, mint én), a gyertyagyújtás katolikus szokás, mondogatta mindig apám. Ő még a temetőbe sem szívesen ment, de gondolom, anyám kedvéért megtette.
Imádkoztunk egyet (én nagyobb koromban csak hallgattam mások őszinte imáját, és haragudtam magamra, hogy én nem tudok őszintén hinni Benne, és engesztelhetetlenül dühös voltam rá, hogy önző módon elvette a nagyapámat), nagymamám (aki később férjhez ment) sóhajtott egy mélyet, és ebben benne volt minden fájdalom és öröm, ami érhette abban a három évben, amíg nagyapám gyakorlatilag a kórházban lakott, és ünnepekre engedték ki egy napra. Aztán lefelé menet (a sír szinte a domb tetején volt) belekaroltam nagymamámba (mindig büszke voltam rá, hogy csak én tudom úgy fogni, ahogy neki kényelmes), és ő mesélt, mesélt, mesélt. A bevonulásról, háborúról, menekülésről, bombákról, hazaköltözésről, kirándulásokról, a lányairól, családban szájról szájra adott anekdotákról és szomorú történetekről, nagyapám haláláról.
Így ismertem meg utólag Apót (kétéves voltam, amikor meghalt), cukros nagyanyót (aki nem cukorbeteg volt, hanem „unokacukrot” tartott az aranyos szélű tálkában, és „frustukra” üres kalácsot sütött, mellé kakaót adott), Elekeséket (nagyapám gazdag nevelőszüleit), Goldneréket (akik nem rokonok voltak, hanem nagymamám bérlői), és még sok más embert, akikkel soha nem találkoztam életemben, de ismerősként beszéltem róluk. A temető aljában aztán ott volt a gesztenyés bácsi, tőle vettünk egy nagy adag sült gesztenyét, ezt otthon még azon melegében megettük. Ebéd után mindig nagymamám mellé húztam a székemet, és újabb és újabb családi történeteket követeltem, ő pedig ontotta magából a múltját: az anyja halála miatt abbahagyott egyetemet, az esküvőjét, a „44-es szülést, államosítást, szovátai nyaralást.
Most nem járok temetőbe, nagyapámnál sem voltam évek óta: talán belém költözött. Nagymamám történeteit viszont újból meg fogom hallgatni, amikor hazamegyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése