Dicsekszem, most az egyszer

Sikerült a záróvizsgám tolmácsolásból! Volt tolmácsolás magyarra, aztán franciára, aztán blattoltam (szöveget mondatonként első látásra fordítani) franciáról magyarra, végül pedig szakdolgozatot védtem. Előtte három napig alig tudtam enni-inni, aznap 33 fokos hőség volt, de végül csak jól jött ki a dolog. Úgyhogy ennek örömére ma beiratkoztam szinkronra, és a francia mellé felvettem az angolt is. Júniusban még egy hónap Lüksz, aztán június végén gyorsan felvételi angolból, és jöhet a nyár. Meg az újabb tanév, hehe...

Napi mérleg

Ma történt: hánytam, aztán bőgtem a kádban, szinte hőgutát kaptam a városban. Tanultam, leveleket írtam, szavakat próbáltam magolni, bosszankodtam, szomorkodtam, sajnáltam magam, türelmetlenkedtem, féltem, megzavartam valakit, önző voltam, szándékom ellenére félreértettek (talán, de hátha mégsem), tépelődtem, döntöttem, kerek mondatokat fogalmaztam meg és át (amelyeket aztán kapkodva, sietősen és sután mondtam ki), nevetségesnek, szánalmasnak és tehetetlennek éreztem magam, furdalt a lelkiismeret, és bőgtem (újból, de most már kád nélkül, belesírtam a párnába, hogy ne legyen hangos). És vártam. Sokáig. Még mindig nem merek enni.

Rudra

Valahogy úgy jártam, mint az eszkimókusok a hóval: egyre több kifejezést kell találnom az esőre. Ami csodák-csodája, de tíz nap óta először hullt errefelé. Ez nagy szó, mert „az eső után megyek hozzád/vásárolni stb.” eléggé bevett fordulat errefelé. Az egyik fajtája aprószemű, kásás, híg valami: észre sem veszed, hogy esik, de hiába is védekeznél ellene, mindenhova beférkőzik, és órákig nyirkos maradsz utána. Van aztán hosszú, szálas fajtája, ez általában napsütéskor szokott előbújni, s amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is megy. Olyan érzés, mintha fűszállal csiklandoznák a nyakadat: az esőszálak végigfutnak a testeden, mint valami kíváncsi szerető. Éppenhogy megvizülsz, s már szárít is az áldott napsugár meg a szél, ami szinte folyton fúj errefelé, s összeborzolja a hajamat, a biztonságiak nagy örömére.

A legelemibb esőt azonban akkor éltem meg, amikor néhány hete hazafelé menet megáztam. Nem sok volt a házig, de mire ráeszméltem, hogy zuhog az eső, már rég csuromvíz voltam. Éppen felfelé tekergettem a nyakamat, beleszimatoltam a levegőbe, eső közeledtét éreztem. Az ég lila volt, gomolygott, aztán egy hatalmas dörrenés után megnyíltak a csatornák. Hatalmas, hólyagos cseppek estek mindenfelé, pillanatok alatt patakok folytak az utcán, be a cipőmbe. A hajamat ki kellett utána csavarni, a szoknyám térdig merő egy víz volt, az arcomon fáradhatatlanul folyt végig az eső. Nem volt hova beállni, de nem is akartam. Mentem tovább az esőben, hatalmas vigyorral az arcomon, az autósok pedig szánakozva álltak meg az átjáróknál, s megdöbbenve nézték, hogy nem szaladok. Mikor a kapu elé értem, egyszerre kisütött a nap.

Magyarázza el nekem valaki,

hogy ugyanbiza mi a baj a cellulitisszel? Azon kívül, hogy minden posztpubertásban lévő nőnek van (valamilyen stádiumban). És azon kívül, hogy még semmilyen tudományos kutatás nem támasztotta alá, hogy krémmel, masszázzsal sötöbövel elmúlna. Az egészséges étkezés természetesen fontos, mozogni is kell, ezeket nem lehet eléggé hangsúlyozni. És lehet csökkenteni a mértékét, de nem kenceficével. Viszont semmi nem mulasztja el végleg ezt az úgynevezett betegséget, bőrproblémát, ami nem is betegség, nem is bőrprobléma, ha egyszer minden felnőtt nőnél megtalálható. Valaki már megint meg akar (még jobban) gazdagodni azon, hogy megpróbál a nőkben bűntudatot és önértékelési zavarokat kelteni...  

Ami engem illet: ezek szerint biztosan nekem is van ilyen izém, de mivel a hátsómat nem (én) szoktam bámulni, ezért nem zavar. Mástól sem jött még panasz (mondjuk túlzottan nem is érdekelne). Úgyhogy ott pont a neki megfelelő helyen van, a zisten is oda teremtette.