Valahogy úgy jártam, mint az eszkimókusok a hóval: egyre több kifejezést kell találnom az esőre. Ami csodák-csodája, de tíz nap óta először hullt errefelé. Ez nagy szó, mert „az eső után megyek hozzád/vásárolni stb.” eléggé bevett fordulat errefelé. Az egyik fajtája aprószemű, kásás, híg valami: észre sem veszed, hogy esik, de hiába is védekeznél ellene, mindenhova beférkőzik, és órákig nyirkos maradsz utána. Van aztán hosszú, szálas fajtája, ez általában napsütéskor szokott előbújni, s amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is megy. Olyan érzés, mintha fűszállal csiklandoznák a nyakadat: az esőszálak végigfutnak a testeden, mint valami kíváncsi szerető. Éppenhogy megvizülsz, s már szárít is az áldott napsugár meg a szél, ami szinte folyton fúj errefelé, s összeborzolja a hajamat, a biztonságiak nagy örömére.
A legelemibb esőt azonban akkor éltem meg, amikor néhány hete hazafelé menet megáztam. Nem sok volt a házig, de mire ráeszméltem, hogy zuhog az eső, már rég csuromvíz voltam. Éppen felfelé tekergettem a nyakamat, beleszimatoltam a levegőbe, eső közeledtét éreztem. Az ég lila volt, gomolygott, aztán egy hatalmas dörrenés után megnyíltak a csatornák. Hatalmas, hólyagos cseppek estek mindenfelé, pillanatok alatt patakok folytak az utcán, be a cipőmbe. A hajamat ki kellett utána csavarni, a szoknyám térdig merő egy víz volt, az arcomon fáradhatatlanul folyt végig az eső. Nem volt hova beállni, de nem is akartam. Mentem tovább az esőben, hatalmas vigyorral az arcomon, az autósok pedig szánakozva álltak meg az átjáróknál, s megdöbbenve nézték, hogy nem szaladok. Mikor a kapu elé értem, egyszerre kisütött a nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése