Vissza külhonból

Tegnap este jöttünk meg. Pénteken búcsúzkodás (közben egy déli fordítást még gyorsan leadtam), mosolyok, arcok végeláthatatlan egymásnak súrlódása, kézfogások, apró, kedves ajándék. Még van egy nekifutásom erre a hétre, de ha ez is összejön, akkor egy darabig valóban nyugodt lehetek. Bár persze folyamatos gyakorlás azért lesz egész nyáron, de legalább nem fogok hétkor kelni, ez is valami... Aludni akarok, sokat. Erdőben sétálni, megázni, az illatát beszívni, gyantát fogni, patakban fürdeni.

Nemzeti ünnep

Ma van a nagyherceg születésnapja. Pontosabban ma ünneplik. Ugyanis június 23-án tulajdonképpen egyik luxembourgi uralkodónak sincs ünnepelnivalója. Csak hát ugye az időjárás... A hatvanas években attól tartottak, hogy egy jó eső elmossa az egész ünnepséget, ezért nagyhercegi dekrétumban határozták meg a nemzeti ünnepet, és mára tűzték ki. A lényeg azért már tegnap lejárt. Nagyherceg megmutogatja magát a népnek, fáklyás felvonulás, tűzijáték. Az már más kérdés, hogy az időjárással nem lehet kitolni: bosszúból akkorát zuhogott tegnap este...

A környezet és a védelme

Oltott fa, kétféle virággal. Volt. Fészkekkel, madarakkal. Éppenhogy elvirágzott. Azalatt vágatta ki a luxembourgi önkormányzat vagy mi a fene, amíg a tőle 20 m-re található épületben az Európai Parlament környezetvédelmi napokat tartott. Valami látványterv az oka. Út. Parkoló. Épület. Észteblisment. Ez jó modern szó. Ennek esett áldozatul még kb. 20 másik hatalmas, évtizedes fa. Ma reggel pedig a kivágott „fatetemeken” egy énekesmadár üldögélt, és szomorúan csipogott. Nesze neked Nyugat, civilizáció és környezetvédelem.

A BKV és a poézis

A Könyves Kálmán körút következik.

Hey, it's Romeo

Pontosabban Mark. A gombolós gitáros. Tegnap koncertezett Eschben (ez is miféle név, hehe), ide 20 km-re. Egyszerűen hihetetlenül tud játszani azon a gitáron. Kicsit megöregedett, néha megcsillant a kopaszán a fény. Ő az egyik olyan zenész, akit naphosszat el tudnék hallgatni, és nem unnám. Varázslatosan kombinálta a régi darabokat az újakkal, valósággal tűzbe hozott. Nem vagyok egy első sorban csápolós fajta, de ez... A terem közepe táján álltam, és végigugráltam és -hajlongtam a két és fél órát. Természetesen kizárólag azért, mert alacsony vagyok, és jobban szerettem volna látni...

Brilliánsan szólózott, a Sultans of swing pedig egészen új élmény volt. Felvételen másnak tűnt, mint a koncerten. Sokkal élőbb volt így. Nem volt szükség különféle show-elemekre, így is mindenki feszülten figyelte. Világoskék farmer, fekete póló, egy darabig pedig kék kockás ing. Hasonló ruhadarabok a többin is. Némi fények, de azok is inkább csak szerényen. Semmi füst, csillogás, ócska viccek vagy mímelt szívroham. Csak a zene meg ő. De az nagyon. Még mindig a hatása alatt vagyok. Azt hiszem, megteszem udvari zenészemnek.

Jut eszembe: nem jó ez az angol nyelv, mert nem lehet ütemesen kiabálni, hogy vissza, vissza. Mégiscsak ez az én anyanyelvem a legjobb...

Mersz-e álmodni?

Mély zuhanás a nagy semmibe. Ilyenek voltak az utóbbi hetek éjszakái. Rémálmok egyre-másra, és nem gonosz szörnyekkel, akik megeszik a szegény emberiséget. Hanem valós szereplőkkel, akik az álomban is önmaguknak megfelelően viselkedtek, esetleg kicsit szélsőségesebben. Rájöttem, hogy ha nem fekszem le idejében (értsd: amikor már javában ásítozom, tehát olyan éjfél körül), hanem kivárom a hullafáradtságot, és akkor esem be az ágyba, akkor - általában - elmaradnak ezek a borzalmak. Szabályosan féltem az elalvástól, szorosan magamhoz öleltem a párnámat, megpróbáltam valami szépre gondolni, valakire, akit szeretek, valamilyen helyre, ahol szívesen vagyok. Ez sikerült is.

Aztán ez a valami, valaki, valahol átalakult. Ijesztően nagyok lettek az ismerős fák, félni kezdtem, valaki kiabált velem, gorombaságokat vágtam a fejéhez, hirtelen egészen máshol voltam, teljes egészében kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Egyszer szinte halálra fagytam, egy jegesmedve melegített fel. Másszor hirtelen apró kígyók estek a nyakamba mindenhonnan, és belepték a testemet. Tudtam, hogy ha nem moccanok meg, akkor nem lesz bántódásom. Végül azért martak halálra, mert olyan erősen reszkettem a félelemtől, hogy ők is megijedtek. De volt már arra is „példa”, hogy egy igen kedves barátom szúrt szíven, majd a legnagyobb nyugalommal, mosolyogva evett a még remegő, forró dobogásból.  

Aludni jó, álmodni ritkán.

Távolság

Az a baj a távolsággal, hogy sokszor nehéz elviselni. Hogyan is szeretném azt, ami hosszabb-rövidebb időre elválaszt azoktól, akiket szeretek? Amelyet én, mások és mindannyian szándékosan vagy akaratlanul létrehozunk, mert minden szeretetünk, alázatunk és önfeláldozásunk ellenére is néha azért önmagunkat tesszük az első helyre? Megesik, hogy gyűlölöm magam az általam létrehozott távolságok miatt. És megtörténik, hogy értetlenül állok azok előtt, akik megpróbálják elfogadtatni velem az általuk ideiglenesen létrehozott űrt.

Régebb kifejezetten ellenségesen viszonyultam ehhez. Nem értettem, miért van szükség ilyesmire. Gyávaságnak, megfutamodásnak véltem. Most már úgy gondolom, hogy tévedtem. Nem mintha most olyan könnyen elfogadnám a Másiktól való távolságot, de talán ez az idő felhasználható arra, hogy lehetőségként tekintsünk rá. A távolság az, amire használjuk. Ha akarom, közelít. Ha akarom, eltávolít. Gyógyít vagy megsebez. Türelmessé vagy követelőzővé tesz. A döntés rajtunk áll.