Mély zuhanás a nagy semmibe. Ilyenek voltak az utóbbi hetek éjszakái. Rémálmok egyre-másra, és nem gonosz szörnyekkel, akik megeszik a szegény emberiséget. Hanem valós szereplőkkel, akik az álomban is önmaguknak megfelelően viselkedtek, esetleg kicsit szélsőségesebben. Rájöttem, hogy ha nem fekszem le idejében (értsd: amikor már javában ásítozom, tehát olyan éjfél körül), hanem kivárom a hullafáradtságot, és akkor esem be az ágyba, akkor - általában - elmaradnak ezek a borzalmak. Szabályosan féltem az elalvástól, szorosan magamhoz öleltem a párnámat, megpróbáltam valami szépre gondolni, valakire, akit szeretek, valamilyen helyre, ahol szívesen vagyok. Ez sikerült is.
Aztán ez a valami, valaki, valahol átalakult. Ijesztően nagyok lettek az ismerős fák, félni kezdtem, valaki kiabált velem, gorombaságokat vágtam a fejéhez, hirtelen egészen máshol voltam, teljes egészében kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Egyszer szinte halálra fagytam, egy jegesmedve melegített fel. Másszor hirtelen apró kígyók estek a nyakamba mindenhonnan, és belepték a testemet. Tudtam, hogy ha nem moccanok meg, akkor nem lesz bántódásom. Végül azért martak halálra, mert olyan erősen reszkettem a félelemtől, hogy ők is megijedtek. De volt már arra is „példa”, hogy egy igen kedves barátom szúrt szíven, majd a legnagyobb nyugalommal, mosolyogva evett a még remegő, forró dobogásból.
Aludni jó, álmodni ritkán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése