A spájz és a hegyek

Az oroszok már a spájzban vannak. A Shaolin papok meg a Pilisben. Bár szerencsére csak a nyár idejére.

Történetek a múltamból (6)

Húsz-huszonegy éves lehettem, amikor Kolozsvárott nappal a nyílt utcán megpróbáltak megerőszakolni. Kihívó és nemi erőszakra kifejezetten felhívó öltözködésem az alábbi ruhadarabokból állt: bokát takaró bő szoknya, spagettipántos blúz (a 30 fokra való tekintettel), kontyba font haj. Bizonyára a viselkedésem is ”olyan” volt. Két férfi kapott el, és húzott magával egy mellékutcába. Az utca nem volt kihalt, az emberek mégis viszonylag közömbösen mentek el mellettünk, „nem folyok bele” - gondolhatták.

Időt nem vesztegetve közben már fogdosták a mellemet, megpróbálták felhúzni a szoknyámat, mocskos kezükkel tapogatták a testemet, nadrágletoláshoz készültek. Megcsapott a bőrükből áradó izzadtság bűze, amely kavarodott a mosdatlanságukra permetezett olcsó pacsuli szagával. Szerencsémre volt annyi lélekjelenlétem, hogy reagálni tudjak. Az egyiket alaposan megrúgtam a lába között, és torkom szakadtából ordítottam románul és magyarul, hogy tűz van, segítség, ajutor, arde, foc. Érdekes ez: az emberek a vagyonukat jobban féltik, mint a másik embert... Az önzésük mentett meg. Hazáig rohantam.

Sokan ismerik már ezt a történetet, elmondtam párszor, de talán most érett (értem) meg a leírására. A történet ismerői között van olyan, aki szerint ez nem is így, nem is akkor, nem is velem történt, más azzal próbált bókolni, hogy nem csodálkozna, ha valaki megerőszakolna. Mire én visszabókoltam neki, hogy én meg azon nem csodálkoznék, ha most azonnal agyonvágná a mennydörgős ménkű.

Gondolkodó

Azt mondják néha a hozzám közel álló barátaim, hogy nagyon kedves vagyok, de túl sokat gondolkodom. Mindezt mindenféle lenézés vagy bántás nélkül, úgyhogy nem is haragudtam meg érte. Viszont – nehogy meghazudtoljam a rám aggatott jelzőt – elgondolkodtam azon, hogy miért is van ez így. Sokan szeretik ezt az olvasmányaimra visszavezetve értelmezni. Igaz, hogy rengeteget olvastam (egy időben a családom nem hitte el, hogy ilyen gyorsasággal tényleg elolvasok és megjegyzek mindent, úgyhogy a nővéremet tették oda kikérdezni, de kiderült, hogy nem kamuzok), de ez nem feltétlenül elég magyarázat. A „szeretem minden oldaláról körüljárni a dolgot” sem helytelen, habár néha sántít. Mert vannak helyzetek, amikor abszolút nem vagyok kíváncsi az érem másik oldalára. (Például arra, hogy miért jó a legalizált prostitúció egy prostituáltnak. Úgyhogy ilyeneken igyekszem nem vitatkozni, azon az álláspontomon ugyanis nem kívánok változtatni, hogy a prostitúció gyakorlatilag szervkereskedelem, és a prostituált benne az áldozat. Pont, zárójel bezárva.)

Szóval azon elmélkedtem éppen, hogy miért is gondolkodom „túl sokat”, mármint mások szerint, és miért mondanak ilyent az embernek. Nekem a „túl sok” azt jelenti, hogy belebolondulok a gondolkodásba, de ennek még semmilyen jelét nem érzékeltem magamon. Spontaneitás hiánya lenne? Vagy valamiféle kényszeres gondolkodási vágy? Netán a tudatosság folyamatos jelenléte (vagy legalább ennek illúziója)? Vagy csak mások gondolják azt rólam, hogy folyton „gondolkodom valamin”? Aztán eszembe jutott az öreg Kártézi Jóskabá mondása, hogy aszongya: „Nem élhetek reflektálás nélkül”. Vagy valami ilyesmi. 

Magány

Ott állt az erdőben, és hangtalanul sírt. A fák értetlenül hajladoztak, de tisztelték a szomorúságát: halkan suttogtak egymással. Nem zavarták levélhullással, lehajló ágakkal, még az avar is csendesebben zörgött, ha szél indult. Az Ember pedig csak állt meredten, mozdulatlanul, mintha oda akarna nőni a földhöz. A karjai erőtlenül lógtak, néha megemelintette egyiket, de a mozdulat mindannyiszor félbemaradt, úgy tűnt, mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy tétovázna, hogy mit tegyen. Úgy állt ott, mint valami mitikus madárijesztő: néha megremegett, megmozdult, aztán megint rábízta magát a tökéletes Semmire, talpával szilárdan állva a földön.

Mindeközben a könnyei változatlanul csorogtak az arcán, lehunyt szeme mögül kiapadhatatlan forrásként bőségesen ömlött a sós víz, végigfolyt meztelen testén, megcirógatta gömbölyded csípőjét, és lassan-lassan tócsába gyűlt a lábujjai között. Elmúlt egy éjszaka, elmúlt a következő nap is, de az Ember csak állt ott, bokájáig érő könnyben, mit sem törődve az erdei vadak bámuló tekintetével, a fák halk beszélgetésével, a váltakozó napokkal. Közben pedig csak nőtt-nőtt a víz körülötte, de nem terjedt ki, hanem akváriumszerűen körbevette. Aztán lassacskán gömb formát vett fel, egészen addig, amíg egészen el nem lepte a síró alakot. Ekkor az Ember abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét, és összekucorodva alámerült. 

Identitászavar másképp

A legújabb dilemmám, hogy most akkor boszorka vagyok, tündér, angyal vagy lápi lidérc? Szerintetek? Mert mondanak ilyeneket nekem az emberek (és általában akár egyetlen ember is a lehető legjobban megvariálja a dolgot), és én most nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik vagyok (vagy szeretnék lenni). Mekkora probléma, mi? Tulajdonképpen a boszorka meg a lápi lidérc meg is felelne (utóbbit természetesen csakis irodalmár mondta), egy kedves barátom szerint az előző életemben (szerinte volt ilyen) boszorkány voltam, fehér mágiával foglalkoztam, és máglyán elégettek. Úgy gondolja, hogy a rengeteg anyajegyem az égési foltok emlékét őrzi, és a zöld szemem pedig „átöröklődött”. A hosszú hajat, szoknyát nem is magyarázta, csak kacsintott.   Mondjuk a törpével nem lehetne hízelegni, bár nem vagyok egy amazontermet...