Gondolkodó

Azt mondják néha a hozzám közel álló barátaim, hogy nagyon kedves vagyok, de túl sokat gondolkodom. Mindezt mindenféle lenézés vagy bántás nélkül, úgyhogy nem is haragudtam meg érte. Viszont – nehogy meghazudtoljam a rám aggatott jelzőt – elgondolkodtam azon, hogy miért is van ez így. Sokan szeretik ezt az olvasmányaimra visszavezetve értelmezni. Igaz, hogy rengeteget olvastam (egy időben a családom nem hitte el, hogy ilyen gyorsasággal tényleg elolvasok és megjegyzek mindent, úgyhogy a nővéremet tették oda kikérdezni, de kiderült, hogy nem kamuzok), de ez nem feltétlenül elég magyarázat. A „szeretem minden oldaláról körüljárni a dolgot” sem helytelen, habár néha sántít. Mert vannak helyzetek, amikor abszolút nem vagyok kíváncsi az érem másik oldalára. (Például arra, hogy miért jó a legalizált prostitúció egy prostituáltnak. Úgyhogy ilyeneken igyekszem nem vitatkozni, azon az álláspontomon ugyanis nem kívánok változtatni, hogy a prostitúció gyakorlatilag szervkereskedelem, és a prostituált benne az áldozat. Pont, zárójel bezárva.)

Szóval azon elmélkedtem éppen, hogy miért is gondolkodom „túl sokat”, mármint mások szerint, és miért mondanak ilyent az embernek. Nekem a „túl sok” azt jelenti, hogy belebolondulok a gondolkodásba, de ennek még semmilyen jelét nem érzékeltem magamon. Spontaneitás hiánya lenne? Vagy valamiféle kényszeres gondolkodási vágy? Netán a tudatosság folyamatos jelenléte (vagy legalább ennek illúziója)? Vagy csak mások gondolják azt rólam, hogy folyton „gondolkodom valamin”? Aztán eszembe jutott az öreg Kártézi Jóskabá mondása, hogy aszongya: „Nem élhetek reflektálás nélkül”. Vagy valami ilyesmi.