Ott állt az erdőben, és hangtalanul sírt. A fák értetlenül hajladoztak, de tisztelték a szomorúságát: halkan suttogtak egymással. Nem zavarták levélhullással, lehajló ágakkal, még az avar is csendesebben zörgött, ha szél indult. Az Ember pedig csak állt meredten, mozdulatlanul, mintha oda akarna nőni a földhöz. A karjai erőtlenül lógtak, néha megemelintette egyiket, de a mozdulat mindannyiszor félbemaradt, úgy tűnt, mintha hirtelen meggondolta volna magát, vagy tétovázna, hogy mit tegyen. Úgy állt ott, mint valami mitikus madárijesztő: néha megremegett, megmozdult, aztán megint rábízta magát a tökéletes Semmire, talpával szilárdan állva a földön.
Mindeközben a könnyei változatlanul csorogtak az arcán, lehunyt szeme mögül kiapadhatatlan forrásként bőségesen ömlött a sós víz, végigfolyt meztelen testén, megcirógatta gömbölyded csípőjét, és lassan-lassan tócsába gyűlt a lábujjai között. Elmúlt egy éjszaka, elmúlt a következő nap is, de az Ember csak állt ott, bokájáig érő könnyben, mit sem törődve az erdei vadak bámuló tekintetével, a fák halk beszélgetésével, a váltakozó napokkal. Közben pedig csak nőtt-nőtt a víz körülötte, de nem terjedt ki, hanem akváriumszerűen körbevette. Aztán lassacskán gömb formát vett fel, egészen addig, amíg egészen el nem lepte a síró alakot. Ekkor az Ember abbahagyta a sírást, lehunyta a szemét, és összekucorodva alámerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése