Tűzkeresztség, avagy ússzál, khm...

Tegnap megkereszteltek tolmácsolásból. Egy nemzetközi konferencián. Egyből fülbesúgással indítottam, ami azért nehezebb, mint a szinkron, mert ugyanazt kell csinálni, csak nincs hozzá technika. Francia volt a munkanyelv. Délelőtt fél tíztől egyig (közben 10 perc szünet) fülbesúgtam magyarra, az továbbment oroszra. Hiába no, a táváris nem beszélt a sajátján kívül más világnyelven... Aztán délután odaültettek négy darab kínaihoz, akik közül csak az egyik beszélt angolul, a többinek ő tolmácsolt angolból kínaira. Neki kellett franciáról angolra fülbesúgni kettőtől fél ötig, itt már nem volt szünetem.

A csúcsot az jelentette, amikor egy mexikói ember (egészen pontosan egy igazi, élő otomi) felszólalására került sor. Ő ugyanis - tekintettel arra, hogy spanyol-magyar tolmács volt, otomiul viszont senki sem beszélt – előre megírta a beszédét spanyolul, és így is akarta előadni. A terv az volt, hogy ezt konszekutív tolmácsolásban elmondják magyarul, mi meg tolmácsoljuk tovább angolra és franciára. Ember tervez, kolonialista szemlélet végez. Mondták neki, hogy ugyanbiza beszéljen franciául, mert milyen jó lesz. Nekik. Szegény neki is futott, és hősiesen végigmondta a dolgot. Én pedig ültem a kezemben a spanyol nyelvű beszéddel, néha belahallgattam a franciába (hogy kb. hol tarthat), de gyakorlatilag a spanyolt blattoltam angolra.

Jelzem, hogy spanyolul életemben nem tanultam egy szót sem, és a filmekből is nagyjából a mucsász grásziász meg a puta ragadt rám... Mindenesetre jól sikerült, hálából a mexikói mindenki előtt megölelgetett. Vicces jelenet volt: ő gyapjúpulcsiban, én spagettipántos pólóban. Azt viszont ne kérdezze senki, hogy néztem ki a konferencia végén, mert nem mertem tükörbe nézni....

Vírus

Nem a gépen, bennem. Valami hülyeség lehet, mert lázam nincs, de a fülem és a torkom fáj, az orromat pedig folyton fújom. Ezt kaptam szülinapomra. Ez még szegény depressziós Füles ajándékainál is rosszabb, mert ő legalább kapott egy praktikus csuprot, amibe beletehette az elpukkant lufit. Igaz, én a vírus mellé azért kaptam némi gyönyörű sárga rózsákat is, úgyhogy a szájamat béfoghatom. És tulajdonképpen jó dolog betegnek lenni: az embert körülugrálják, sajnálják, ápolgatják, szeretgetik. Minden rendben is volna ezzel, csak az orrom muszáj holnapig kiduguljon. Dünnyögő tolmács senkinek sem kell.  

Elő is kaptam a házipatikámat, tegnap már inhaláltam kamillateával, ma reggel mandulaolajba kavartam egy kis fodormenta illóolajat, s azzal kentem be a mellkasomat, a fürdővizembe a jegenyefenyőből tettem (amit előtte egy kevés mézben oldottam fel), aztán majd megint jön a fodormenta, holnap pedig eukaliptuszt csöpögtetek a papírzsebkendőmre. Ha ez így megy sokáig, szabályos botanikus kert leszek, és a szaglászásért belépti díjat fogok szedni. A méhek már nem zavarnak, megszoktam, hogy legalább egy folyton körülöttem repdes. Lehet, hogy a fülemet nézi sziromnak?

Tegnapról

Tegnap óta három nyelvem van szinkrontolmács szakon, mert sikerült a német is. Azt hiszem, idénre több terhelést nem tervezek be, az esetenkénti arabórákra színtiszta hobbiból fogok eljárni, aztán majd jövőre intenzívebbre veszem a figurát.  

Estefelé egy régi kedves barátommal és mentorommal beszélgettem, aki elég gyanúsan és hitetlenkedve méregetett, amikor azt mertem állítani, hogy én márpedig jól vagyok, mindenféle vastalanság ellenére is. Furcsa és egyben vicces érzés volt bizonygatni magamról, hogy milyen jól nézek ki, úgyhogy egy idő után már a nevetésemet sem tudtam visszatartani. Mindeközben természetesen tudtam, hogy az aggódás és a féltés őszinte és szívből jön, és még véletlenül sem a nőiségemben kíván megalázni vagy az önbizalmamat (hehe, már megint van egy kicsi a tegnapi sikeres német vizsga óta) sárba tiporni, de elég nehezemre esett optimizmust állítani egy értem aggódó szkeptikusnak. De majd én megmutatom neki, meg én. Csak ez a fránya vas szívódna fel rendesen...