Nyolcéves vagyok, és halálosan szerelmes B. Laciba, az osztály legjóképűbb és legokosabb fiújába. Aki azonban lenéz, megvet, gúnyol, csúfolkodik velem. (Azóta sem tudjuk, miért, bár egyszer (már felnőttként) beszélgettünk erről.) Szóval szerelmes vagyok, ráadásul reménytelenül. Őszinteségre neveltek, így amikor nagymamám férje megkérdezi, hogy miért vagyok szomorú, elmondom neki, hogy Laci engem nem szeret, és mindig mással játszik.
Régóta nem voltak nálunk Nagyiék, velük akarok aludni. Hiba volt. Sokáig hibáztattam magam azért, hogy hagytam, hogy hozzám nyúljon, hogy megsimogasson, hogy ilyeneket suttogjon a fülembe, hogy hozzám nyomakodjon. Mindenki aludt, én mukkanni sem mertem, csak reszkettem a paplan alatt, és vártam, hogy vége legyen. Ellenállni semmi értelme nem volt: egyszerűen úgy lefogott, hogy moccani sem tudtam.
Gyűlöltem magam, mocskosnak éreztem a testemet, és ott büntettem, ahol csak lehetett. Nyomorult, utolsó kis senki voltam, és nem mertem elmondani, mi történt. Úgy gondoltam, nem fognak hinni nekem. Két hétig tartott a fogdosás, aztán elutaztak. Én pedig maradtam az évekig tartó lelkiismeret-furdalással, önutálattal, vagdosással és gyertyás égetéssel. Tinédzserkoromban is próbált a közelembe férkőzni: reggel megpróbálta lehúzni rólam a paplant, „véletlenül” rám akart nyitni a fürdőben; ha fürdőruhában voltam, csettintett a nyelvével. Szerencsére ebben az időszakban elég kiállhatatlan voltam. Meg valamivel erősebb is, mint nyolcévesen... Ő már biztosan elfelejtette, én nem fogom soha megbocsátani neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése