Vigasztalni? Hogyan?

Hogyan vigasztald meg a net egyik végén lévő édesanyádat, amikor hallod a hangján, hogy olyan végtelenül szomorú és letört amiatt, hogy nem lehet otthon? Amikor ültök a gép mellett, s leginkább csak hallgattok nagyokat a mikrofonba, és nem tudod átölelni, megsimogatni? Csak mondani tudsz. Ha lenne erőd beszélni arról, amiről szeretnél, és nem tartanál attól, hogy megint elsírod magad. Mit mondj a net másik végén lévő nővérednek, akire akkora teher nehezedik most, mert otthon van? Vagy mit válaszolj a net harmadik végén lévő bátyádnak, aki otthonról ment haza a temetésre, és kavarog benne minden?

Hogyan felelj azokra a gyermeki kérdésekre, hogy most hol van dédi, amikor te már rég szakítottál Istennel, és soha nem bocsátod meg neki, hogy akkor régen édesanyádtól elvette az apját, tőled pedig a nagyapádat? Sokan vagyunk, és sokfélét gondolunk a halálról. De megmondhatod-e egy gyereknek, hogy te nem hiszel a feltámadásban? Hogy szerinted a halál végleges, és nincs utána semmi, csak az enyészet? Isa pur és chomu vogymuk. És ha azt is mondod, amit szerinted hallani szeretne, vajon nem nagyobb kegyetlenség-e olyasmit állítani, amiben te magad nem tudsz őszintén hinni, de más hitét továbbra sem akarod megkérdőjelezni? Mi jobb: kegyesen hazudni, és hiteltelenné válni, vagy pedig megmondani az igazat, még akkor is, ha tudod, hogy mindenféle csomagolás ellenére nagyon fáj?

Hogyan magyarázd el az illetlen kérdezősködőknek, hogy ma azért vetted fel a piros ruhádat, mert Nagyi ezt nagyon szerette rajtad? És hogy nem vagy hajlandó feketét hordani (még temetésre sem lennél hajlandó), mert Nagyi azt mondta, hogy rettenetesen rosszul nézel ki benne, és ő nem akarja, hogy az ő legkisebb unokája rosszul nézzen ki? Mi az, hogy ez az élet rendje? És hogy az élet megy tovább? Megy, mert mennie kell. Nem történik semmi egetrengető, csak egy gyászjelentés a kapun, holnap le is veszik. De hogyan megy tovább az élet? És hogy merd hangosan kimondani legalább magad előtt azt, hogy nem Nagyinak kellett volna meghalnia előbb, hanem annak a másiknak? Már rég.

Az élet rendje

Most beszéltem a bátyámmal skype-on: hétfőre virradó éjjel meghalt az anyai nagymamám. Álmában halt meg, talán nem is szenvedett sokat. Átaludta magát a halálba. Kész, nincs több nagyszülőm, mindenikből kifogytam. Az anyai nagyapámat nem is ismertem, 36 évesen meghalt, az apai nagyszülőkkel a kapcsolatunk nem volt igazán szoros. Nagyi volt az én igazi nagymamám. Akit a legjobban szerettem. Aki vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Aki órákon át állt a korcsolyapálya mellett, rám költötte a teljes nyugdíját a gyerekvárosban, vattacukrot vett nekem, lökte a hintámat, mosta a pelenkámat, csokit vett nekem „akkor”: ki tudja, honnan. Nyaralni vitt, szeretett, veszekedett velem, együtt kacagtunk a szenilis barátnőin, megtanított kártyával kanasztázni (és nem szabadott „befogni” senkit sem, mert a fáma szerint egy öregasszony agyvérzést kapott emiatt még a hatvanas években), és felkötőt készített nekem, amikor a hegy tetején először megjött a menstruációm. Bejglit varázsolt a legnagyobb szegénységben. Inget varrt batisztból, ruhát kötött, szoknyát horgolt. Mesélt a háborúról, menekülésről, a nagyapám haláláról, a lánykoráról, a születésemről, anyáról, családi titkokról. Eldugta nekem a rokonok elől a sütőtököt, szaloncukrot. Hiányzik.

Történetek a múltamból (8) – A segédlelkész

13 és fél éves lehettem, vagy éppen hogy 14, már nem igazán emlékszem. Talán nyolcadik osztály végén történt. Nyári vakáció, délig aludtam, aztán kitaláltam, hogy meglepem a szüleimet: kitakarítok az irodában. Éppen a portörlésnél tartottam, amikor belépett a segédlelkész. P.T.  bő 13 évvel volt idősebb nálam. Beszélgetni kezdtünk, ő évődött velem, én folyton mindenre elpirultam. Ült az asztalnál, látszólag írogatott valamit a nyilvántartásba, s mikor elmentem mellette, elkapta a derekamat, s az ölébe ültetett. A jobb térdére. Fekete, kicsit kopottas nadrágja volt, és a fehér inge egyik alsó gombja kigombolódott. 

Megkérdezte, hogy érzem magam. Elvörösödtem, hallgattam. Erre megsimogatta a térdemet (kellett nekem térden alul végződő szoknyát venni). Még jobban hallgattam. Belül pedig iszonyatosan szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen jólesik a simogatás. Nem tőle esett jól, csak a simogatás volt jó érzés. Mindeközben pedig tudtam, hogy ezt nem szabadna. Nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem szabad, hiszen elég sok célzást kaptam már a gyülekezetben arra nézve, hogy a paplányok a segédlelkészekhez vagy a legátusokhoz mennek férjhez. Hozzánk többnyire felsőbb éves legátusok jöttek az ünnepekre, akik szemében inkább kislány voltam a magam 14 évével, mint nő, ezt többnyire tudomásul is vettem (néha elsóhajtoztam magam a naplómnak, és álmodoztam az ellenkezőjéről), meg hát különben is mindeniknek a nővérem kellett.

Kb. 5 percig ülhettem az ölében, ezalatt megtudtam, hogy nagyon szép és csinos vagyok, és hogy milyen jó, hogy végre kettesben lehetünk. Mondott még valamit, amire nem emlékszem már, csak arra, hogy a portörlőt gyűrögettem, izzadt a tenyerem, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon miért ültet az ölébe ez az ember, aki idősebb a teológusoknál, és nem is szép. Ronda nagy fekete bajusza van, kopaszodik, idejekorán sörpocakot növesztett, a beszédmódja inkább taszított, ráadásul vén is. Makogtam valamit arról, hogy mosogatnom kell, s azzal hazarohantam. Azt a húsz métert úgy tettem meg, mintha az életemért futnék. Pedig nem jött utánam, utána sem említette egyszer sem. Nem is nagyon lett volna lehetősége rá, mert többet négyszemközt nem maradtam vele soha. Senki sem tudta meg.

Megvilágosodások ideje

Tegnap rájöttem, hogy idén szeptemberben töltöm a 29-et. Kicsit megdöbbentem ettől a felismeréstől, olyan volt, mintha váratlanul ért volna, hogy minden évben pontosan egy évvel leszek idősebb. Nem az öregedéstől ijedtem meg hirtelen, és máris temetem a boldog ifjúságomat, csak mintha nehezemre esne magamat „ennyi s ennyi évesnek” elképzelni. Mintha az zavarna, hogy ezzel elvárások járnak. Attól tartok, nem tudom érthetően elmagyarázni ezt az érzést: sem gondtalan örökifjúként, sem bölcs öregként, sem semmiféle egyéb kategóriaként nem tudom elképzelni magam.

Belenézek a tükörbe, és látom, amint változik a testem. Tudom, hogy a narancsbőrömmel szinte felesleges küzdenem, a mellem előbb-utóbb meg fog ereszkedni, az arcomon több lesz a ránc, a fejemen a mostani két fehér hajszál megsokszorozódik, kivörösödik a felkarom, szélesebb lesz a csípőm. Nem lesz már hamvas tizenéves testem. De nem is ez zavar - a két kiló felesleg igen, de azon tudok változtatni, míg a többit legfennebb késleltetni tudom. HA.

Félre ne érts, kedves olvasóm, nem sírom vissza a tizenéves habtestemet (bár van némi testképzavarom), és nem fogok depresszióba esni egy újabb ránctól. Azt is tudom ugyanakkor, hogy most „nőiesebbnek” (nem, nem fogom definiálni, mert fogalmam sincs, mit jelent, de most ezt a szót akarom használni) érzem magam így, mint elveszett rútkiskacsa-kamaszként. Jobban. Érettebben. Talán nyugodtabban. És öregebben Jók ezek a változások: ráébresztenek arra, hogy ne bízd el magad, amolyan kézzelfogható memento mori az egész testünk. Öregedik, szépül, kiteljesedik, ráncosodik, lányos, asszonyos, csontos, hájas: a miénk. Az enyém. Egy darabig.

Variációk két szóra

Üresség. Nagy űr. Kitöltetlen. Nihil. Kietlen és puszta. Kihalt. Sivár. Semmi. Magadra hagyottság. Egyedüllét. Elhagyatottság. Visszavonulás. Magadba fordulás. Elzárkózás. Magány. Setétség. Még a Kimondhatatlan Nevű is olyan kibírhatatlanul egyedül volt a kezdet előtt, hogy angyalokat gyűjtött maga köré, növényt, állatot és embert teremtett. Én pedig nem látom még a kezdetet sem.

És most lett kurvára elegem...

...mindenféle megalázó, álszent, szemforgató, majdmegtudodhanagyleszel dumából, a Szent Nagy Magyar Anyákból, akik mindig mindent jobban tudnak, akik jobban ismernek engem magamnál, akik megkérdőjelezik a véleményem létjogosultságát csak azért, mert nem szültem, akik az utolsó pillanatig olyant adnak a számba, amit sosem mondtam; azokból, akik nem azt olvassák (és majd a saját tapasztalatuk és olvasmányaik alapján értelmezik - erre nyilván nem lehet hatásom, és nem is kell legyen), amit leírtam, hanem amit az előítéletük olvastat velük, akik nem olvasnak két mondatnál tovább, akik a nevem miatt ugranak a leírtakra, akik nem képesek kilátni a saját szűklátókörűségükből vagy funkcionális analfabetizmusukból; elegem van a hátbatámadó kétszínűekből; és abból, hogy a „barátaim” egy része gyáván magamra hagyott. Kemény lecke volt, tanultam belőle. Nincs háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza. Ludas Matyi majd a fal mellé húzódik, ha méltóságteljesen elhalad mellette a SzNMA. És örül, hogy nem tartozik közéjük.

A haldoklók elengedéséről

Nem vagyok képzett t(h)anatológus, bár érdekelnek Polcz Alaine szövegei, egyszerűen csak „foglalkoztat” a halál. Az utóbbi időben vettem észre ezt a jelenséget. Nem a kislány szüleinek motivációját akarom boncolgatni, hiszen teljes mértékben érthető és „szülői” a viselkedésük, és ízléstelen dolognak tartanám arról „vitát” nyitni Inez édesanyjával, hogy miért nem „engedik el” a kislányt.

Mert van nekem ugyan elképzelésem arra nézve, hogy mi legyen velem, ha kiderül, hogy menthetetlen és halálos betegségben szenvedek, aminek a lefolyása egyre ijesztőbb és kétségbeejtőbb (a magam számára az aktív eutanáziát szavaztam meg egy ezt engedélyező országban), de nem tudhatom, hogy vajon hogyan reagálnék én magam egy ilyen hírre (vajon tényleg meg akarnék-e halni, vagy inkább húznám, amíg csak lehet, akár szenvedések árán is), illetve hogyan fogadnák a családtagjaim és a barátaim ezt a döntésemet.

Inkább az foglalkoztat, hogy a szeptemberi poszton januárban megint kommentek jelentek meg. Sok. Csodavárás, talán így lehetne megfogalmazni. „Kell hogy legyen csoda”, írta valaki csupa nagybetűvel. Mert a kimondott szónak ereje van. Aztán valaki felvetette, hogy legyen egy bizonyos időpont, amikor minél többen gondolnak a betegre. Energiaküldés, hit a csodában, ő nem halhat meg, szómágia, relaxációs póz, zöld védőburok, gyertya, őrangyal, energiát átadni, aztán tusolás. Utolsó pillanatok, készüljetek, most-most-most megy az energia, tízmilliószoros nap van, csináljuk meg megint, most újabban pedig a ho'oponopono módszert javasolta valaki. Nekem ez nagyon távoli és érthetetlen, de úgy gondoltam, hogy nem azon a poszton fogom kifejteni a véleményemet. Egyesek bennfenteskednek, mások kételkednek a csodában, ismét mások letorkollják őket. Küldjetek pénzt erre és erre a számlaszámra. Igen, de mire költik? És miért pont Ineznek, amikor másnak is szüksége volna a pénzre, „csak éppen” nem utolsó stádiumban van, hanem egészséges? Miért nem számol be az anya iwiwen arról, hogy mi a helyzet a kislánnyal? Mert néhány napja fent volt iwiwen, ééééén láttam. Hitvita: aki nem hisz a csodában és Isten megváltó erejében, az funkcionális analfabéta; aki hisz a csodában és imádkozik, az nem akarja elfogadni a tényeket.

Valóban csak arról szól ez az egész, hogy segítsünk valakinek az energiaküldéssel (a pénz ugyanis egyértelműen segítség)? Vagy azért ott van mindenkiben az az érzés is, hogy „de jó, hogy nem az én gyerekemmel történik mindez”? Nem ítélem el azt sem, aki erre gondol közben, de vajon van értelme mindennek? Közösségi élmény, hiszen valóban erőt ad az a tudat, hogy ebben az órában még sok-sok ember csinálja ugyanazt, amit én. Ártani nem árthat, mondják. Biztos ez? Nem ringatják magukat hamis hitbe? Ha meghal Inez (márpedig az eszem azt mondja: igen), akkor a szokásos részvétnyilvánító hozzászólásokon kívül mi fog még történni? Mindenki hirtelen depresszióba esik azért, mert minden erőfeszítésük ellenére mégsem történt csoda? Esetleg egyetlen napig felfüggesztik az acsarkodást? Vagy inkább megy az élet a maga útján (természetesen menni fog, miért ne menne), ugyanúgy egymásnak esnek más posztokon az emberek (akár a halálhír napján is), Inez családja eltűnik a net süllyesztőjében a „rákban meghalt gyerekek családja” kategória mögött, én pedig megkapom az 'érzéketlen tuskó' címkét azért, mert valahol a net másik felén publikáltam ezt a posztot.