A bukás

Az első. A szabadúszó tolmácsvizsgán. EU, Brüsszel, ma. Kb. két órás vizsgáztatás után mondták, hogy ügyes, okos, szép vagyok, nincs baj a nyelvtudásommal sem, ígéretes a teljesítményem, csak gyakorlatlan vagyok még. És ebben tökéletesen igazuk van. Persze jobb lett volna úgy elmenni Brüsszelből, hogy „ez a vizsga is sikerült” (mint eddig mindenik), és kihagyni ezt a kudarcélményt. Ami az emberek 90%-ának megadatik, amikor először jönnek ide. És most most már egyre inkább úgy gondolom, hogy ha szerveznek majd szakmai gyakorlatot, akkor mindenképpen elmegyek, s utána újból próbálkozom, ha lesz kedvem. Szabadúszóként ettől még dolgozhatok máshol (arra megvan a képesítésem), csak az EU nem hív be tolmácsolni, így nem vesztettem semmit. Inkább még egy plusz kör, mint egy plenárison úgy leégni, hogy többet az életben nem vakarom le magamról... De ma olyan szép napom volt, hogy én már semmit sem bánok. Süt a nap, kék az ég, rózsaszín cukormáz a világ, én pedig állok a közepén vigyorral a számon, és csorog rám a málnaszörp.

A tanács

Egyszer valaki azt mondta, hogy bármilyen barátságos is vagyok, nem vagyok az emberek közé való. Nem bóknak szánta. Azt hiszem, igaza volt. Most már csak meg kellene fogadni a tanácsát.

A vallásos nevelésről

Az előző posztot azzal fejeztem be, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy melyik közösséghez akar tartozni, és amikor az egyházakat bíráljuk valamilyen – szerintünk nem helyes – gyakorlatuk miatt, akkor többnyire az a válasz érkezik, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember.

De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését.   Ezért nem értek egyet a gyerekek vallásos nevelésével, pedig tudom, hogy ezzel a kijelentésemmel kiverem a biztosítékot. Kifejezetten helyeslem a gyerekek vallástörténeti oktatását, mert ez hozzátartozik az általános műveltséghez. De ha egy 12-13 éves gyereket túl fiatalnak tartunk ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy kire szavazzon, vagy hogy melyik közgazdasági, politikai modellt tartja megfelelőnek, akkor miért gondolnánk azt, hogy ugyanebben a korban értené a transsubtantiatio és a consubstantiatio közötti különbséget, szűzen fogantatást, feltámadást, reinkarnációt, az öt pillért?  Illetve (és főleg) jogunkban áll-e számon kérni az esetleges kilépését, amikor sosem volt lehetősége arra, hogy döntsön a belépésről?

De ugyanez állhatna mondjuk arra az apára is, aki olimpikonnak neveli az egyetlen lányát, majd pedig mikor a lánya úgy dönt, hogy ő inkább könyvtáros vagy biológus akar lenni, akkor keserű szemrehányásokkal illeti.  Természetesen tudom, hogy nincs tabula rasa a nevelésben sem, tehát a kérdésem nem az, hogy szabad-e bármit is átadni a szülők „örökségéből”, mert ez értelmetlen kérdés volna. Inkább azt kérdezem, hogy szabad-e ilyen erőteljes világnézeti örökséget gyerekeknek átadni (pokollal fenyegetni – aztán bejelenteni, hogy „bocsika, a pokol tornáca mégsem létezik”, nem felvilágosítani a biztonságos védekezésről, hanem kizárólag az önmegtartóztatást hangsúlyozni – aztán ha baj lesz, pellengérre állítani, megalázni stb.) s ha azok felnőttként úgy döntenek, hogy nem ezt a világnézetet szeretnék magukénak, szemrehányó módon számon kérni rajtuk? 

Nekem ilyen szempontból is kifejezetten normális családom van. Nem fenyegettek pokollal, nem zsarolgattak „akkor nem szeretlek, nem vagy a lányom/testvérem” kezdetű lemezekkel, nem oltottak be azzal, hogy a katolikusok bálványimádók, vagy hogy a zsidók ölték meg Jézust. De az előző napok tapasztalata azt mutatja, hogy már az is baj, ha az ember nem kizárólagosságra neveli a gyerekét.

„Hálával gondolok a szüleimre, akik azt vallották, nem annyira arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy mit gondoljanak, hanem sokkal inkább, hogy hogyan gondolkodjanak. Miután tisztességesen és rendesen eléjük tártak minden tudományos bizonyítékot, ha felnőve úgy döntenek, hogy a Biblia szó szerint igaz, vagy hogy a bolygók mozgása határozza meg az életüket, ez szívük joga. A lényeg, hogy az ő privilégiumuk eldönteni, mit gondoljanak, nem pedig a szülőké, hogy az erősebb jogán bármit rájuk kényszerítsenek.” (Dawkins, 348.)

Nem szeretném, ha bárki támadásnak fogná fel a fentieket. Sosem fogok egyik barátommal sem veszekedni azon, hogy miért járatja a gyerekét vallásórára, és nem fogok a gyerek konfirmációján, bérmálás, körülmetélésén botrányt csinálni (ha meghívnak). Nem fogom a gyereket kirángatni a templomból, és még csak meg sem próbálom meggyőzni a magam véleményéről. Csak hangosan gondolkodom.

Tisztelj! De miért?

Az előző poszthoz kapcsolódó kommentekben elkerülhetetlenül felmerült az a kérdés, hogyan is állunk az elfogadással. Több emberrel is beszélgettem, leveleztem ennek kapcsán az elmúlt két napban, így a poszt tartalmazza az ő felvetéseiket is. Ha valaki tehát felismeri a saját szavait, ez ezért van. Bevallom, lusta vagyok, és nem akartam azzal tölteni az időt, hogy minden egyes átvett gondolatot lehivatkozzak a bejegyzésben, ezért előre is elnézést kérek minden érintettől. Talán megbocsátható, hogy nem tudományos publikációt írok itt.

Szóval kinek „jár” a tisztelet? És miért? Az egyenrangúság és az egyenértékűség jogán? De akkor ennek az érvelésnek az alapján nem kellene elfogadnom a román szélsőjobboldal erdélyi magyarokat illető (nem túl hízelgő) álláspontját is? El kell-e fogadnom/tisztelnem kell-e az apartheidot, nemzetiszocializmust stb. pusztán ezen a jogon? Hogy velem egyenértékű és egyenrangú emberek ők is? Ha egy háborús bűnös tisztel engem, akkor el kell-e fogadnom az álláspontját, pusztán azon a jogon, hogy engem nem mocskol? Vagy azon a jogon, hogy kulturáltan vitatkozik? Ez a kérdés a vallások kapcsán is gyakran felmerül. Mert mint minden vallás, a keresztyénség is valamilyen szinten igenis kirekesztő. Mert bűnnek tartja és elítéli a homoszexualitást, a házasság előtti nemi életet, abortuszt, ateizmust stb. Ez a jelenlegi fogalmaink szerint nem PC, de ezzel még nem is lenne gondom.

A „gond” ott kezdődik, hogy ha az egyház nyilvánosan és hivatalosan is elítéli azokat, akik élettársi kapcsolatban élnek (abortuszuk volt, melegek stb.) – márpedig ezt megteszi (lásd pl. a pápa nyilatkozatait vagy akár a blogomra érkezett egynémely kommentet, sokáig lehetne még sorolni a példákat) –, akkor milyen jogon várja el az egyház (hangsúlyoznám: az egyház, azaz a dogmát képviselő intézmény, nem pedig X vagy Y egyháztag), hogy ne tartsák kirekesztőnek azt az eszmerendszert, amelyet hirdet? És itt tényleg ki szeretném még egyszer is emelni, hogy nem az egyénről beszélek, akivel esetleg egyetértünk abban, hogy ugyan a homoszexualitás a hivatalos dogma szerint bűn, de ő nem fog engem naphosszat ostorozni azért, hogy transzvesztita vagyok, és nem is próbál „átnevelni”.

És végképp nem kavarnám ide azt, hogy „mit akar Isten”, mert ilyen típusú hitvitát nagyon nem szeretnék. Azaz: ha valakit a hivatalos egyházi álláspont szerint meg kellene bélyegezni, mert meleg (és ezt nem titkolja, hanem ugyanolyan normális keretek között éli meg, mint én a heteroszexualitást), akkor a róla (= az egyházról) folyó beszédben az egyház miért várja el az egyenlő bánásmódot? Sejteni vélem, hogy csutkababa „lábujjhegyes tapintata” erre utalt. Ha tévednék, tessék engem kijavítani. T

ehát nem arról beszélek, hogy ezentúl gúnyoljunk ki és nézzünk le bátran minden katolikust, reformátust, zsidót és buddhistát, azon az alapon, hogy az egyházuk kirekesztő és elnyomó. És még arról sem, hogy a barátainkat, családtagjainkat ennek alapján kellene megválogatni – nagy bajban lennék, ha így lenne. És még azt sem követelem az egyháztól, hogy változtassa meg a tanait (bár lehet, hogy némi reform ráférne, de ez nem az én feladatom). És ugyan az egyén nem egyenlő az intézménnyel, de valamilyen formában mégis képviseli azt (ha a politikusok sorozatosan korrupcióba keverednek, egy idő után az összes politikusról „meglesz a vélemény”).

Ha tehát az egyház kényes a hírnevére, akkor nem kellene jobban megválogatnia a képviselőit? Mert így csak az én (= Gonosz Ateista) kezembe adnak muníciót a pedofil papjaik, arrogánsan nyilatkozó, személyeskedő képviselőik, fatvát kiadó ajatollahjaik. Mert ilyen is van. Nem az én feladatom megválogatni az egyház képviselőit (nem is kívánom), kizárólag kérdéseket teszek fel. És továbbra sem fogok egyetlen embert azonosítani az általa képviselt intézménnyel, nálam tárt kapukat dönget, aki ezt gondolná rólam.

Természetesen nem gondolom azt, hogy a vallások általában véve veszélyesek, károsak, irtani kellene őket, vagy ugyanazon az elméleti szinten lennének a nemzetiszocializmussal vagy a terrorizmussal. Más kérdés, hogy tudnak kifejezetten ártani és károsak is. Pontosabban megfogalmazva: volt már néhány gyilkolászás a Soknevű nevében (hogy Ő ezzel tényleg egyetértett-e, sajnos nem tudom), minden felekezet és irányzat fel tud mutatni őt érintő (akár más felekezetek által elkövetett) sérelmeket, aljas egyéneket, szégyenteljes történeteket. Mi ne tegyük ezt itt. Az, hogy a katolikus barátom engem személyesen nem rekeszt ki, sőt, még szóba is áll velem, vajon a hivatalos álláspont szerint az ő hitének a gyarlóságát mutatja-e?  

Vagy: ha én elfogadom őt azért, mert szeretem, és mert kölcsönös bennünk az egymás iránti tisztelet, ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy abban, amiben hisz, bőven van kirekesztés is (nem állítom, hogy kizárólag), akkor az vajon rá nézve sértő-e, tehát őt sértettem-e meg személyesen, vagy csak véleményt mondtam egy eszméről? Illetve ki(k) és hogyan dönti(k) el, hogy melyik eszmét rekesszük ki azzal a felkiáltással, hogy káros, veszélyes stb.? Amíg nem buzdít bűncselekményre, addig mindenkinek jogában áll a véleményét hangoztatni, vagy mégsem?

Természetesen mindenkinek jogában áll dönteni, hogy melyik kirekesztő közösséghez akar tartozni (bélyeggyűjtőktől kezdve az ufó-hívőkig), de ettől még a kérdés ugyanúgy marad. Erre nagyon kézenfekvőnek tűnik az a válasz, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember. De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését. A gyerekek vallásos nevelését most szándékosan nem bontottam ki részletesen, erről egy következő bejegyzésben írok majd.

Itt folytatom a kommentemet,

mert hozzászólásnak hosszú lenne.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik el tudtak tekinteni a személyemtől, hogy válaszoltak a felvetéseimre. Köszönöm a támogató leveleket is, és azt a szelíd baráti dorgálást is, hogy miért iratkoztam le a levelezőlistáról (mert nem kellett volna). Nem akartam ezt részletezni, de úgy érzem, magyarázattal tartozom. Még mielőtt a legutolsó levelemet megírtam volna, kaptam egy levelet, amelynek a névtelen szerzője - a "szokásos rajongóimtól" eltérően - behatóan ismerte édesapám lelkészi pályafutását. A blogomban erről nagyon keveset írok (konkrét egyházpolitikai kérdésekről meg talán soha), így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy olyan ember írhatta, aki járatos a belső egyházi ügyekben. Nem kívánok találgatni a levélíró személyét illetően, másokat sem biztatok erre.
A levél tartalmát sem közlöm (annyira mazochista azért nem vagyok), annyit azonban elárulnék, hogy szó esett benne az erkölcseimről (igen, itt volt a zsidókurva is), a szégyenletes istentagadásomról és arról, hogy ezt értelmiségiként van pofám vállalni (és másokat ezzel megbotránkoztatni, ahelyett, hogy "mélységesen kussolnék a szégyenemmel valami sötét lyukban"), valamint a szüleim elhibázott neveléséről. Néhány cifra jelző kíséretében, ebből talán most megint nem szemezgetnék. Ennek alapján döntöttem el, hogy leiratkozom.
S mit ad az ég: ma egy nagyon hasonló tartalmú levelet kaptam, névvel aláírva (legalább ez a valaki vállalja, hogy lenéz, ez mindenképpen dicséretes). Kevesebb cifra jelző kíséretében, több személyeskedő megjegyzéssel, harmadik, jelen nem lévő személyre történő utalással. Ezek után végképp nem gondolom azt, hogy értelme volna "maradni" (esetemben visszairatkozni), mert csak azt érném el vele, hogy minden szövegemet árgus (nesze nekem irónia) szemek követnék, azt lesve, hol lehetne belekötni. Aki akar, továbbra is megtalál blogon, mailben, személyesen.
Talán Gárdonyi még nem lett nemzetáruló az urak szemében, így őt parafrazálnám indoklásképpen: ha minden magyar törökké lesz is, én nem, én nem, én nem.
Ugyanakkor köszönettel tartozom laci nevű kommentelőmnek és a névtelenség szerény homályába burkolózó társainak, hogy áldozatos és fáradhatatlan munkájukkal (mindenféle tőlem érkező felkérés nélkül) tegnap rövid időn belül 75 új látogatót hoztak a blogomra. Ez aztán az igazi önzetlenség.