A vallásos nevelésről

Az előző posztot azzal fejeztem be, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy melyik közösséghez akar tartozni, és amikor az egyházakat bíráljuk valamilyen – szerintünk nem helyes – gyakorlatuk miatt, akkor többnyire az a válasz érkezik, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember.

De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését.   Ezért nem értek egyet a gyerekek vallásos nevelésével, pedig tudom, hogy ezzel a kijelentésemmel kiverem a biztosítékot. Kifejezetten helyeslem a gyerekek vallástörténeti oktatását, mert ez hozzátartozik az általános műveltséghez. De ha egy 12-13 éves gyereket túl fiatalnak tartunk ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy kire szavazzon, vagy hogy melyik közgazdasági, politikai modellt tartja megfelelőnek, akkor miért gondolnánk azt, hogy ugyanebben a korban értené a transsubtantiatio és a consubstantiatio közötti különbséget, szűzen fogantatást, feltámadást, reinkarnációt, az öt pillért?  Illetve (és főleg) jogunkban áll-e számon kérni az esetleges kilépését, amikor sosem volt lehetősége arra, hogy döntsön a belépésről?

De ugyanez állhatna mondjuk arra az apára is, aki olimpikonnak neveli az egyetlen lányát, majd pedig mikor a lánya úgy dönt, hogy ő inkább könyvtáros vagy biológus akar lenni, akkor keserű szemrehányásokkal illeti.  Természetesen tudom, hogy nincs tabula rasa a nevelésben sem, tehát a kérdésem nem az, hogy szabad-e bármit is átadni a szülők „örökségéből”, mert ez értelmetlen kérdés volna. Inkább azt kérdezem, hogy szabad-e ilyen erőteljes világnézeti örökséget gyerekeknek átadni (pokollal fenyegetni – aztán bejelenteni, hogy „bocsika, a pokol tornáca mégsem létezik”, nem felvilágosítani a biztonságos védekezésről, hanem kizárólag az önmegtartóztatást hangsúlyozni – aztán ha baj lesz, pellengérre állítani, megalázni stb.) s ha azok felnőttként úgy döntenek, hogy nem ezt a világnézetet szeretnék magukénak, szemrehányó módon számon kérni rajtuk? 

Nekem ilyen szempontból is kifejezetten normális családom van. Nem fenyegettek pokollal, nem zsarolgattak „akkor nem szeretlek, nem vagy a lányom/testvérem” kezdetű lemezekkel, nem oltottak be azzal, hogy a katolikusok bálványimádók, vagy hogy a zsidók ölték meg Jézust. De az előző napok tapasztalata azt mutatja, hogy már az is baj, ha az ember nem kizárólagosságra neveli a gyerekét.

„Hálával gondolok a szüleimre, akik azt vallották, nem annyira arra kell megtanítani a gyerekeket, hogy mit gondoljanak, hanem sokkal inkább, hogy hogyan gondolkodjanak. Miután tisztességesen és rendesen eléjük tártak minden tudományos bizonyítékot, ha felnőve úgy döntenek, hogy a Biblia szó szerint igaz, vagy hogy a bolygók mozgása határozza meg az életüket, ez szívük joga. A lényeg, hogy az ő privilégiumuk eldönteni, mit gondoljanak, nem pedig a szülőké, hogy az erősebb jogán bármit rájuk kényszerítsenek.” (Dawkins, 348.)

Nem szeretném, ha bárki támadásnak fogná fel a fentieket. Sosem fogok egyik barátommal sem veszekedni azon, hogy miért járatja a gyerekét vallásórára, és nem fogok a gyerek konfirmációján, bérmálás, körülmetélésén botrányt csinálni (ha meghívnak). Nem fogom a gyereket kirángatni a templomból, és még csak meg sem próbálom meggyőzni a magam véleményéről. Csak hangosan gondolkodom.