A szinkrontolmács és a siketek

Tolmácsolni voltam. A konferencia témája a siketek és nagyothallók jogai, médialobbi, az egyezmények életbe léptetésének elősegítések. A résztvevők legnagyobb része egyben érintett is volt, a tolmácsolás emiatt ún. relézéssel zajlott. Ha az előadó mondjuk angolul adott elő, de siket volt, akkor az angol jelnyelvet használva adott elő. Ezt egy angol jelnyelvi tolmács „hangosította ki” angolra, ebből dolgoztunk mi magyarra, majd belőlünk dolgoztak a magyar jelnyelvi tolmácsok. Beszélő előadó esetén az adott nyelv jelnyelvi változata, ezzel egyidőben pedig szinkrontolmácsolás, majd a célnyelvi szöveg jelelt változata.

Volt két kivetítő is, amelyeken az elhangzott szöveg és a szinkrontolmácsolt változat jelentek meg. Mivel én megszoktam, hogy nézem az előadót, most is rá figyeltem. Beszélő előadók esetében ez működött is, de siket előadónál nem, mert nem értettem a jelnyelvet, így nagyon gyorsan meg kellett szoknom, hogy csak fül után tudok dolgozni. Érdekes egyébként, hogy rengeteg jelnyelvi jel a hallók számára sem ismeretlen, és pont ezt használták fel egy dán kampányban is, hogy felhívják az emberek figyelmét arra, hogy a siketekkel igenis lehet kommunikálni.

A siketek jelnyelve gyakorlatilag kisebbségi nyelv, nekik ez az anyanyelvük, és sok országban küzdenek azért, hogy elismerjék az ehhez kapcsolódó jogaikat (pl. ne kelljen fizetniük a jeltolmácsolásért, mert az anyanyelvhez való jog alapvető jog). Egy magyar siketnek a magyar jelnyelv az anyanyelve, a második nyelve a magyar beszélt/írott nyelv, és ezen kívül még legalább a nemzetközi jelnyelvet meg kell tanulnia, de valószínűleg az angolra is szüksége lesz. A nemzetközi jelnyelv segíti őket a nemzetközi kommunikációban, de a kulturális sajátosságokat a nemzeti jelnyelv őrzi. Ami a leginkább szokatlan, de egyben jó is volt, hogy a kávészünetben is csend van, pedig legalább ötven ember volt ott. Mindenki mutogat, és nincs meg az az alapzaj, ami más konferenciákra jellemző. Mintha még a kávéscsészék is halkabban csörömpölnének. Nekem jó volt a csend, mert munka közben folyton jön a fülembe a zaj.

Érdekes volt még látni, hogy mintha buborékban közlekednének: mivel nem hallják az őket körülvevő zajokat, nem tudják pontosan bemérni a távolságokat, és emiatt néha egymásba ütköznek. Akkor is, ha látják, hogy a másik közeledik. Az is látszott, hogy mennyire megváltozott a siketoktatás az évtizedek során. Egy idős svéd úr a jelnyelv mellett hangokkal is próbálkozott, és bár sosem tanultam jelnyelvet, egészen jól megértettük egymást. A fiatalabb generációkat nem tanítják hangképzésre (ez érthető is), náluk főleg a mimika segített, illetve megpróbáltam szájról olvasni. Az idősebb generációval a kommunikáció könnyebb volt – paradox módon egy őket részben elnyomó, és a többségi elvárásoknak megfelelni vágyó oktatási módszer miatt könnyebben tudtam beszélgetni egy olyannal, aki nehezen felismerhetően bár, de hangokat is kiadott, mint azzal, aki pusztán jelelt és némán formálta a szavakat.

De ez bizonyára a többségi státuszból fakadó kényelmemből fakad: megszoktam, hogy ha valaki beszél, akkor ahhoz hang is társul, és külön figyelnem kell, ha nem így van. Bele lehet jönni. És már van egy jelnyelvi szótáram is. Kár, hogy az idei alapkurzusról lekéstem.

Törülközőnap

Mert holnap törülközőnap van. „Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”

Háborgó

Tényleg csak én vagyok prűd, ha úgy gondolom, hogy alig félévvel nagymamám halála után (azaz január óta) a „gyászoló férjnek” talán nem kellene a „bejárónővel” egy ágyban aludni? Mindezt úgy, hogy közös udvarban van a lakrésze a nevelt lányával, akinek ez valószínűleg még rosszabbul esik, mint nekem.

És valóban túlérzékeny vagyok akkor, amikor megfogalmazom a nyilvánvalót? Tőlem elvárják, hogy én minél gyakrabban járjak haza, és ilyenkor mindenki programjához igazodjak, de amikor felvetem, hogy minket is meg lehet látogatni, akkor azonnal és évek óta rendszeresen visszatérő millió kifogás van: egyéb program, gyerekek, máshova tervezett nyári vakáció („sajnos nem estek útba”), pont akkorra bejelentkező vendégek, akiknek természetesen nem lehet nemet mondani. Vagy csak nem, mert nem. Azt hiszem, többet nem hívok senkit. Elég volt.

Az antikváriumos

Hetek óta nézte. A mozdulatait, a nevetését, a gesztusait. Azt a már-már vallásos alázatot, ahogyan egy könyv lapjait forgatta. Ha visszatette a könyvet a polcra, utánaosont, és megérintette a könyvet. Levette a polcról, óvatosan kinyitotta, és megpróbálta megtalálni az ujjai érintését a lapok között. Éjjel azzal álmodott, hogy könyvként várakozik a polcon, és beleborzongott abba a gondolatba, hogy sok-sok ezer lapját egyenként megérinti. Egy napon aztán végre megszólította, egy könyvritkaságot keresett. Az antikváriumos büszkén húzta elő a könyvet: neki ez is megvan. Amikor átnyújtotta, összeért az ujjuk begye. Mosolyogtak.