Szurikáták és emberek

Meghalt egy szurikáta, és szinte felrobbant az internet. A gyereket nagyjából meglincselnék, ha lehetne (nem, nem azt fogja megtanulni belőle, hogy máskor ne csinálja, hanem hogy máskor titokban csinálja), és zokogunk virtuálisan, szakad meg a szívünk.

Meghal hatvan ember, köztük nők, gyermekek, újságírók. Az egyik része terrorista, a másik minek ment oda. Ennyi. Mert aki terrorista/minek ment oda, az már nem ember. Azt nem kell sajnálni, annak nincs családja, nincsenek emberi érzelmei, nincsenek igényei (és ne is legyenek), ne akarjon egyenlő jogokat. Elégedjen meg azzal, amit kap, és ne ugráljon. Akit dehumanizáltak, az nem baj, hogy meghalt, mert igazából nem is volt méltó az életre. Vannak „a terroristák” (vagy minimum potenciális terroristák – ismerős?) és vagyunk „mi”. Fekete és fehér. A haza nem lehet ellenzékben. És különben is sorosgyörgy.

(Párhuzamként: a menekültek elégedjenek meg a nyáron 40 fokos konténerrel a semmi közepén. A cigányoknak ott a közmunka, a nőkkel majd nagy kegyesen átfogó megállapodást kötnek, az indiánok se ugráljanak a szakrális területeik miatt stb.)

Nem, itt nem az a kérdés, hogy „kinek van igaza” meg hogy „kié a föld” (pont Kelet-Európában igazán tudhatnánk, hogy ez nagyjából az avarok óta problémás), hanem arról, hogy hatvan ember halála nem éri el az ingerküszöböt annyira, hogy legalább sajnáljuk őket. Kifogások keresése, hibáztatás, káröröm nélkül. Nem kell egyetérteni a politikai céljaikkal. Nem kell egyik oldalra sem állni – annál is inkább, mert nem két oldal van, hanem sokkal több. Hanem belegondolni, hogy meghalt hatvan ember. Valakinek a gyereke, a férje, a felesége, az unokahúga, a nagyapja, a barátja.

Hatvan ember nincs többé.