Amikor az ember összeesik az állomáson

Amikor az ember összeesik az állomáson, hirtelen minden közömbösen nézelődő idegen aggódni kezd. Az egyik feltámogatja a vonatra, a másik vizet ajánl, a harmadik mentőt akar hívni (alig tudtam lebeszélni róla), a negyedik felajánlja, hogy leszáll velem a célállomáson, és taxiba ültet. Úgy éreztem, jobban meg vannak ijedve, mint én. Amikor hallottam a fejemben a zakatolást, már tudtam, hogy mindjárt jön a feketeség (jött), aztán szépen csendben összecsuklottam. Igyekeztem feltűnés nélkül csinálni a dolgot (leghátul álltam), mert végig eszméletemnél maradtam, de úgy látszik, a hangtalan összeesés nem is olyan könnyű, ahogy az ember azt elképzeli. Jókai igazán kipróbálhatta volna, mielőtt ír róla. Először is van az embernek egy táskája. Ami csattan. Aztán van egy teste, ami esetemben kb. 55 kiló körül mozog. Az is csattan. Elég hangosan. És mint ma reggel kiderült: kissé kékeslilán. Végül pedig ott van az a sok ember, aki mindezt hallja, jó esetben látja is. És odarohan segíteni. Aztán valaki a kört tágítja. „Ha mentőt nem enged hívni, akkor is mindenképpen menjen orvoshoz minél hamarabb.” Bólogatok. El fogok menni. Bár előre tudom a vérképem eredményét (maga ennyi vas beszedése után még mindig kórosan vashiányos? És ez a hemoglobin is...), látom magam előtt a fejüket csóváló köpenyeseket (maga ilyen vérnyomással még két lábon jár? És dolgozik is?), a fejét vakaró doktort, amint megpróbálja megfejteni a számokban rejlő titkot. Aludnom kellene, de nem megy. Pedig volna rá időm. Beveszek egy valériánát, ahogy Nagyi mondta.