„Ugyan aznapon délután”

ezt a kifejezést ma legalább négyszer írtam már le, és egyszer sem a saját helyzetemre használva. Mindig más írta, én pedig korgó gyomorral olvastam, hogy milyen rossz a víz bizonyos vendéglőkben, meg hogy bizonyos hegedűművészek játéka nem hozza extasisba az urat, bezzeg a hölgyek... Na ettől kissé ideges lettem, és gyorsan befejeztem „a mai illetéket”.    Most ötödszörre írom le, és végre rám vonatkozik. Nyomogatom itt a billentyűket, s közben szemrehányóan figyelnek bizonyos egyéb kéziratok, hogy mikor fejezem már be a bejegyzést, és mikor fordítom már feléjük szemem sugarát. Ami hamarosan el fog veszni, vagy legalábbis megfakul, ha sok ezekhez hasonló (értsd: ronda és apróbetűs) kézirat kerül elő. De ez még odébb van talán, most még sugárzik (egyesek szerint a szemtelenség miatt).    Nyomaszt ez az esős idő, fáradt vagyok és álmos. Márpedig muszáj még legalább egy kicsit dolgozni, így sosem leszek meg. De azért egy kicsit elégedett is vagyok magammal: tegnap sokat haladtam az egyikkel, hátha a másik sem lesz annyira megterhelő. Persze az utóbbinak sokkal nagyobb a tétje, ezért nagyobb bennem emiatt az izgalom is. Vagy a nevén nevezve: a félelem. Nem az az elemi félsz, amikor az életedért rettegsz, inkább egyfajta megfelelési kényszerből fakadó félelem. Most jókat nevethettek rajtam, hogy a lázadó megfelelni akar. Pedig így van, és az a gyanúm, hogy alapvetően mindenkiben megvan ez a vágy, csak a megfelelés „mennyisége” változó lehet. Vannak emberek az életemben, akikhez nagyon ragaszkodom, s ezért „cserébe” (?), „hálából” (?) - rossz kifejezések ezek - a kedvükért hajlandó vagyok konformálódni hozzájuk. De csakis hozzájuk.    Van másfajta félelem is: az egyik legborzasztóbb az attól való rettegés, hogy a szüleim nem szeretnek valamilyen oknál fogva. Például azért, hogy ateista vagyok, nem akarok templomi esküvőt (az esküvő mint olyan különben sem sürgős), nem akarok gyereket (egyelőre). Valahogyan állandó elhallgatás működik ebben a témában: mindenki tudja ugyan, hogy nem vagyok hívő, de senki sem beszél róla, és képtelenek elfogadni azt, hogy vasárnap nem megyek templomba. Félnek szembesülni azzal, amit a saját valóságomnak nevezek, mert azonnal magukat értelmeznék benne. Mintha rajtuk múlt volna, hogy ateistává válok-e huszonéves koromra vagy sem. Mintha a látszat fontosabb volna a kimondásnál, a szembenézésnél. Rettegés a hazamenéskor, mert valaki biztosan felteszi a kérdést: mikor lesz már esküvő? És semmilyen válasz nem elégíti ki őket. Ha azt válaszolom, hogy nem tudom, akkor komolytalannak tartanak; ha azt, hogy nem akarok, akkor felháborodnak, hogy ezt hogy is képzeltem, egy „ilyen” családban ezt megtenni, blablabla. Amikor végre megosztom az elképzeléseimet azzal, akiben a legjobban bíztam, és olyan értelmű választ kapok, ami azt jelenti, hogy önző vagyok, hogy ennyi áldozatot nem hozok meg értük (értsd: hogy nem akarok templomi esküvőt is rendezni), és ne csodálkozzak, ha emiatt kevésbé fognak szeretni a családban, akkor legszívesebben beleordítanám a fülébe, hogy de igen, önző vagyok (mint mindenki más), mert az én esküvőm rólam szól és senki másról, és senki ne merjen beleszólni. De nincs időm erre sem, mert jön az érzelmi zsarolás apai részről, hogy akkor ők nem jönnek oda, és különben is szégyent hoztam mindenkire a viselkedésemmel. Ez az a pont, amikor képtelen vagyok visszatartani a bőgést, és inkább udvariasan elbúcsúzom. Eljövök otthonról, bemegyek olvasni, kikapcsolom a gépet, attól függ, hogy hol vagyok. Attól kell rettegnem, hogy kiszolgáltatom magamat a saját szüleimnek. Irigyeljetek.