nőnapi nemfogadalom

Néhány éve úgy ünneplem meg a nőnapot, hogy ezen a napon külön figyelek arra, hogy tegyek valami ténylegeset a nőtársaimért. Adományt küldök egy anyaotthonnak, összeállítok egy nemluxustáskát, ilyesmik.

Idén ez elmaradt. Sok volt a munka, az elmúlt hónapokban az egyik sürgős intéznivaló vagy lefordítanivaló érte a másikat. A március 8. sima határidővé vált a fejemben. Ezeket a sorokat is rohanva írom, fél 9-kor van egy határidőm. Úgyhogy az idei ünneplés abból áll, hogy most magamra figyelek, és lassítok. Nem ma, hanem ettől a perctől kezdve egész évben. Nem fogadalom, azt úgysem fogom betartani. Nem írok listát és tervet, hogy miket csinálok, amikor majd. Mert majd csak újabb listák és tervek követik, amiket ugyanúgy nem tudok tartani, mert képtelen vagyok nemet mondani. Jó érzés megmentőnek érezni magamat, simogatja az ember egóját, egyúttal pedig csapdahelyzetet teremt. 

Szóval lassítok. Magamra figyelek. Fogalmam sincs, hogyan kell. Minden mintám arról szól, hogy hasznosnak kell lenni, egyszerre sok mindent csinálni, és elég energiám is van rá, hogy több mindent bevállaljak. Most elhatároztam, hogy netovább. Engem a fegyelmezettségem mentett meg számtalan helyzetben, úgyhogy most is csak erre támaszkodhatok.

Ami tényleg fontos, azt ezentúl is csinálom. Munka, hobbi, önkéntesség. És elfogadom, hogy pótolható vagyok. Még én is. Ez lesz a legnehezebb.

a jó étel ismérvei A. szerint

 Van benne fokhagyma, hagyma és citrom. Na meg persze olívaolaj. Innentől kezdve kb. bármi lehet, elrontani nem lehet. A mai ebéd rizses lencse karamellizált hagymával, a szósz egy kis szárított mentával és fokhagymával megbolondított joghurt, benne uborkadarabokkal. Nagymamám tortareceptjei kezdődtek úgy, hogy "végy tíz tojást, és verd fel kemény habbá". Ez a rizses lencse pedig úgy, hogy "végy két kiló hagymát, szeleteld fel, és karamellizáld".

Na, a változatosság kedvéért

Miután összevissza tanakodtak az AstraZeneca ügyében (felfüggesztették az oltást, aztán mégis, aztán csak fiatalabbak, aztán mégse), most az Állandó Oltási Bizottság (Ständige Impfkommission, Stiko) – mert ilyen is van ám itt, kérem, Ordnung muss sein, ha bele is döglünk a nagy rendbe – ezentúl csak 60 fölöttieknek fogja javasolni ezt az oltást. Egyelőre nem sok részletet találtam az indoklásra, ez kb. félórás hír. Ami pedig azokat illeti, akik fiatalabbak, és korábban kaptak első adagot belőle, azok tekintetében agyalnak április végéig, hogy mi legyen – addig elvileg kiértékelnek mindenféle tanulmányokat, hogy lehet-e kétféle oltóanyagot beadni. 

Úgy néz ki, hogy a fiatalabb generációnak csak a Pfizert adják majd be. És még javasolják az első adag beadásának felgyorsítását, és az első és a második oltás közötti intervallumok meghosszabbítását (gondolom, hogy abban reménykednek, hogy addig hátha lesz megint oltóanyag).

Koronaügyben mi nagyon szerencsések vagyunk

de tényleg. A munkám eleve home office, szóval ez a része már akkor nem hatott meg (volt már benne gyakorlatom), gyerek nincs, gond nélkül tudunk úgy vásárolni, hogy két hétre előre. Ha kilépek a lakásból, rögtön FFP2-es maszk van rajtam (nem kötelező mindenhol, de sokkal egyszerűbb így, mint húzogatni, rakosgatni stb.). A rendeléssel érkező dobozokat lefújjuk fertőtlenítővel. Egy éve kizárólag ugyanazzal a három emberrel érintkezem (a saját háztartáson kívül). Egy éve nem láttam a családomat, és még egy darabig nem is fogom. Tömegközlekedéssel sem járok már.

Természetesen sehol nem voltunk az elmúlt egy évben, se nyaralni, se hétvégére, semmi. Mondjuk van benne rutinunk, 2015 óta vagyunk együtt, azóta még nem tudtunk kettesben elutazni valahova. Valami mindig volt. Az első két évben a menekültügyi eljárás, az egzisztenciateremtés, a kapcsolatunk megalapozása, meg persze a hiányzó útlevél. Annak az elintézése is elvitt bő másfél évet. Aztán amikor végre lett útlevél (2019 elején úgy, hogy még másfél év volt a lejáratig), lett vele covid is. Tavaly szeptemberre terveztünk egy esküvőt, hát az ugye úszott, és egyhamar nem is lesz belőle semmi (próbáljatok polgárháború ÉS járvány idején szír útlevelet hosszabbítani – esélytelen). 

Fegyelmezetten, zokszó nélkül betartok minden előírást. Nem minden intézkedéssel értek egyet – itt most teszteléssel egybekötött részleges lazításra készülnek, miközben a 7 napra számolt érték jelenleg 156,6, ami azt jelenti, hogy 7 nap alatt 100 000 lakosra vetítve ennyi új megbetegedés van (Duisburg lakossága 491 000 körül van). Elvileg a három napig tartó 100-as incidencia elég a vészfék teljes behúzásához, de most két új forgatókönyv van: 1. lezárás, 2. részleges nyitások gyorsteszttel. A szívem szerint lezárnék mindent, de az is nyilvánvaló, hogy azt sem lehet sokáig csinálni, hogy folyamatosan zárva tart minden, mert előbb-utóbb még többen mennek csődbe, veszítik el a munkájukat stb. Szóval lavírozni próbálnak, hol sikeresebben, hol kevésbé, és részben az állampolgárok lelkiismeretére és felelősségtudatára bízzák a többit – mert nem is tehetnek mást. És ez még mindig elég jól működik. Az oltásokkal viszont nagyon lassan haladnak – amit szerintem elsősorban a németek "rendnek kell lenni" mentalitása okoz, és ez válság idején akadályozza a gyors reakciót.

Közben leszállt Mallorcán hatvan repülő, benne 12 német városból vannak turisták. Miután a német kormány is külön kérte őket, kvázi könyörögve ("dringend gebeten"), hogy attól még, hogy szabad menni, ha nem muszáj, azért mégse menjenek. Értem én a mentális egészséget, a "nem voltam sehol az elmúlt másfél évben" érzést, igazán. 

Koronaügyben mi nagyon szabálykövetők vagyunk. Szívunk is miatta rendesen.

Az a baj a nőnap jelenlegi formájával

hogy lehetne a női egyenjogúság ünnepe. Ehhez képest jött a patriarchátus (ami egyébként a férfiaknak is rossz ám, csak még mindig több az előnyük belőle általában, mint a nőknek), csinált belőle bazári cirkuszt 3 szál nárciszért, ha pedig a nők szólnak, hogy ööö, izé, üvegplafon, inkább megbecsülést és egyenlő béreket szeretnénk, meg lehetőleg kevesebb áldozathibáztatást, akkor nyilván elrontják az ünnepet (azt a napot, ami róluk szól elvileg, amit pont „értük” ünnepelnek, értjük ugye?), és egyébként is biztosan bajszos feministák, akik nem is szőrtelenítenek. Olyan szép kerek ez így.

I'm reading a text about harassment

in the workplace, and it just hit me: they talk about „ethnic origin”, „ethnic group” etc. The term is supposed to be PC, and raise awareness about issues related to racism. But let me ask you something: have you ever used (or heard someone use) the term „ethnic group” when talking about, say... Germans? Danes? Czechs? You know, white people. Probably not – although it wouldn't be incorrect (check your Wikipedia) , but „somehow” we all think of race anyway.

Because in reality, it is used to denote „non-white people”. Isn't the usage of this term a translation of how we still view the world? There is „us” (white people, Northern hemisphere etc.) and there are the „ethnic groups” (everyone else) – and we define others (see: postcolonialist shit).

And no, it's not because of „our” numbers, because the Han Chinese win by far.

nesztek, minibagett

Ma sütöttem.
Gluténmentes, kovászos, 7 napig érlelt.

Ilyen belülről:

három hete szinte folyamatosan dolgozom

alig egy-két szabadnapom volt, mire tegnapelőtt bekavartam KÉT különböző kovászalapot. Gluténmenteset. Életemben először kísérletezem gluténmentes kovásszal. Mögöttem 60ezer szó, előttem Weöres még 40 óra kemény munka, amit kb. két nap alatt kell abszolválni (és akkor nyugi van egy darabig), de én kovászolok. Hősiesnek nem nevezném, "mi a fenének kell pont most ezt is?"-nek igen, de ha nem csináltam volna, egészen biztosan megbolondulok. Boldogok a cöliákiás szakfordítók, mert nem tudják, mit cselekszenek.

Kettős mérce

Nő: Évekkel ezelőtt megerőszakoltak.
Nép: Minek mentél oda? És különben is rövid a szoknyád. De most már fátylat rá, rég volt.

Férfi: Évekkel ezelőtt megerőszakoltam valakit.
Nép: Mekkora egy hős vagy, hogy ezt bevállalod, minden tiszteletem! De most már fátylat rá, rég volt.

The translator is travelling

- What does the translator do when checking in her luggage at the airport?
- She tells the guy behind the counter that she found a spelling error in the English version. And writes it down on a piece of paper as well, so they know how to correct it.

A fordító utazik

- Mit csinál a fordító, amikor leadja a csomagját a reptéren?
- Szól a poggyászkezelőnek, hogy helyesírási hibát talált az angol nyelvű feliratban. És fel is írja neki egy papírra, hogy mit kell mire kijavítani.

napi rövid

Ír egy potenciális megrendelő, hogy nagyon szeretne velem dolgoztatni, küldjem el az önéletrajzomat, a végzettségemet igazoló iratokat, referenciákat, árajánlatot. Van egy egész csomagnyi anyagom, pont ilyen célra állítottam össze, el is küldöm.

Visszaír, hogy "és a végzettségét igazoló iratokat is". Mondom, ott van a csomagban (még oldalszámot is írok).
Visszaír, hogy "és az ügyfelektől kapott referenciákat is". Mondom, ott van a csomagban (még oldalszámot is írok).
Két nap múlva visszaír, hogy van-e C2-es nyelvvizsgám, mert látja, hogy román állampolgár vagyok, és azt állítom magamról, hogy magyar az anyanyelvem. Visszaírok, hogy valóban román állampolgár vagyok, de az erdélyi magyar kisebbséghez tartozom, az anyanyelvem magyar. Ezenkívül az egyetemi diplomám is jelzi, hogy magyar irodalom és nyelvészet szakon végeztem. Plusz van két tolmácsdiplomám és egy fordítói diplomám is, és mindegyik a magyart tünteti fel anyanyelvként. És aljas módon nem írtam oldalszámot. Keresgéljenek.

C2-es nyelvvizsgám viszont nincs, ez igaz.

Valami kísértetiesen hasonló történt egyébként még sok-sok-sok éve, amikor azon gondolkodtam, hogy elkezdenék egy új BA-szakot Pesten (bőven a tolmácsképző befejezése után). Ott álltam a kezemben egy halom felsőfokú végzettséget igazoló papírral, az ügyintéző pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig nekem magyarból emelt szintű érettségit kell tennem, másképp esélyem sincs.

Your daily one-minute reading

I am in the middle of a translation, and on the website of the Hungarian Institute for Forensic Sciences I found two departments: Antemortem Analytical Department and Postmortem Analytical Department.

Life is the period between antemortem and postmortem.

Napi egyperces

Éppen fordítok valamit, és a Toxikológiai Szakértői Intézet oldalára jutottam el, amikor szembejött velem az intézethez tartozó két osztály neve: az Antemortem Analitikai Osztály és a Postmortem Analitikai Osztály.

Az élet az antemortem és a postmortem közötti időszak.

A csendben maradás ára

Olvasom a Csányi-interjút a 168 órában. Aztán eszembe jut egy másik interjú, amit kb. egy éve adott, és a menekültek befogadásával kapcsolatban ez volt benne: „Csakhogy ők nem akarnak egyesével lenni, nem akarnak beilleszkedni.”

Így, egyszerűen, ezekkel a szavakkal. Mert ő tudja, naná. Mindegyikről. Egyenként. Hogy nem akarnak, értitek? Mert ezek ilyenek. Egy homogén csoport, mind ugyanúgy gondolkodnak. És nem akarnak egyesével lenni (vagyis jönni). Amúgy Csányi Vilmos szeretne egyesével menni? Hátrahagyni a családját a bizonytalanságban? Vagy ő maradna inkább vissza? Vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg meghalnak az úton? Vagy hogy csak 5-10 év múlva találkoznak megint?

Igazából csak azért jutott ez eszembe, mert eszembe jutott egy másik szó is a most megjelent cikket olvasva. A szolidaritás. Na, hát már egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán szolidarizálni tudnánk (most pont az MTA-val), mert a többit már metaforikus értelemben „elvitték”.

Nem, nincs itt semmi káröröm. Csak fájdalom és csalódottság.

Nagyszüleim, a menekültek

A családi emlékezetben a menekülések története rendkívül hézagos, leginkább hallgattunk róla. Az anyai nagymamám alig beszélt róla, csak egy-egy elejtett mondatból, riadt gesztusból, félszavakból, illetve a rituálisan elmesélt „történetből” lehetett kihámozni ezt-azt. 1944-ben menekültek el Marosvásárhelyről Ausztriáig, keresztanyám karonülő csecsemő volt. „Az úton sokan elvettek tőlünk, amit csak lehetett, a magyarok is.” Egy táborban voltak sok más emberrel együtt. Nagyapám talán egy játékgyárban dolgozott, és karácsonykor a fenyőfára csörgőket akasztottak. Nagyapám jól beszélt angolul, össze is barátkozott néhány amerikai katonával, akik hívták Amerikába. Nem ment.

Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele soha. Krimit is ritkán, mert minden pisztolylövésre összerezzent. Elmesélte, hogy az egyik barátnője családja nem menekült el (vagy nem tudtak elmenekülni?), és mikor végül hazamentek, nem találták őket sehol.

Az apai nagymamámmal erről szinte sosem beszéltünk. Öreg volt, messze lakott, ritkán láttuk. Gyerekként kicsit féltem is tőle, azt hiszem. Szikár, száraz természetűnek tűnt, és csak akkor lágyultak meg a vonásai kissé, amikor a gyerekeiről beszélt. Beszélni sem beszélgettünk igazán. Három fiú, a legkisebb '42-ben született. „Féltem. Nagyon féltem. De nem lehetett mutatni” – ezt mondta, amikor a háborúról kérdeztem.

Nem meséltek arról, hogy mit hagytak hátra, hogy mit kaptak visszaérkezéskor, hogy milyen volt „az út”, a tábor, a katonák, a többi civil. De ötven évvel később is kiült a szemükbe a félelem, és másra terelték a szót.

Nézem a menekültekről megjelenő képeket. Holtfáradt anyák, karjukon a gyerekükkel. Terhes nők. Kisgyerekes apák. Középkorúak. Fiatal férfiak. Gyerekek, egyedül. Öregek. Talicskában ülve, ölben szállítva, szekéren, gyalog, lélekvesztőkön, kerekesszéken.

A világon jelenleg több mint 68 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására.

(Itt nézegethettek statisztikákat.)

Az új családegyesítési rendszerről

Megtelt az internet azzal, hogy a Bundestag megszavazta az oltalmazottakra vonatkozó családegyesítési törvényt, és sokan csodálkoznak, hogy az emberi jogokért kiálló Zöldek miért nem szavazták meg (a barnaingeseket most hagyjuk). Megmondom. A jogszabály rendkívül szigorúan korlátozza a családegyesítést:
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.

Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.

A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 éves (és korábban nem jöhetett, mert az oltalmazottaknak nem engedélyezték a családegyesítést). Netán ő maga lett időközben 18 éves, és ezért nem hozhatja az anyját – aki nélkül az elmúlt 2-3 évben kellett felnőnie. Azaz simán halálra, nincstelenségre, vagy „csak” nélkülözésre és kilátástalanságra ítélnek egy csomó más embert, teljes mértékben önkényes alapon. Az oltalmazottaknak két éve ígérgetik, hogy „majd 2018-ban hozhatják a családjaikat”. Ehhez képest most meghatároznak egy szűk csoportot az oltalmazottakon belül, akiknek nagy kegyesen biztosítanak jogot (ami egyébként itt alapjog, és egyáltalán nem korlátozódik a házastársakra és a kiskorú gyermekekre, hanem a családtagok együttéléséről szól), a többinek meg nem. Ez megosztottsághoz vezet az oltalmazottakon belül is. Ráadásul – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – teljes mértékben önkényes feltételeket szabnak. Az egyik cikkben így fogalmaznak a Zöldek: das Recht auf Zusammenleben mit der Familie ist nicht kontingentierbar. (A családdal való együttélés jogára nem lehet kvótákat meghatározni.)

Továbbá: még több bürokráciával jár az egész, az érintettek családjai számára pedig nem lesz átláthatóbb a helyzet. Nem tudni, hogyan, járnak el, egészen pontosan kik döntenek és milyen hatáskörben (több szerv vesz benne részt, amivel nő a bürokrácia), mikor állapítják meg a havi ezres számot, és főleg: mennyit kell még ezután várakozni.

Mellékesen a szakértők, az önkéntesek és a civil szervezetek (és én) már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a családegyesítés akadályozása egészen konkrétan az integráció ellen működik. Iszonyú nehéz tanulni, munkát keresni, vagy csak egyszerűen barátkozni, ha közben a háborúban ragadt családodért aggódsz. Hogy van-e elég ételük, pénzük. Hogy vajon azért nem hívtak-e, mert nincs áram, vagy más baj van.

Gondolj bele, nyájas olvasó, hogy van egy 20 éves húgod vagy lányod, tőled 5-6 ezer kilométerre. És nem mehetsz oda hozzá, ő pedig nem jöhet hozzád. Félúton sem találkozhattok. Napközben sem megy nagyon ki a házból, mert ugyan nem lőnek, de folyton vannak hírek rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról. Ő pedig ott ül, telnek az évek az életéből, és te semmit sem tehetsz.

Vagy hogy a nagymamád, aki részben felnevelt, nagyon beteg. Itt kacagva ellátnák, kapna egy vitaminkoktélt, némi szívaszpirint, és még élne 5-10 évet. De nem jöhet. Vagy az apád, aki ezelőtt 3 évvel azt mondta, hogy „menj, mert 16 évesen még fiatal vagy, könnyen tanulsz, és majd jövünk mi is az anyáddal, és megint az ő főztjét eheted”.

És most ezzel a tudattal, ennek a súlyával menj, tanulj meg egy teljesen új nyelvet (de gyorsan). Vagy találj munkát (de gyorsan. És jót.). Szokd meg a helyi dolgokat (ezt is gyorsan, naná). Fecsegj gondtalanul a kollégákkal arról, hogy mennyire idegesítő az a sok kurva galamb az utcákon, mert teleszarnak mindent, és nem félnek a biciklistáktól sem. És úgy egyáltalán: élj úgy, ahogy mi elképzeljük, temess magadba minden érzelmet, és ne követelőzz, mert te csak egy oltalmazott vagy, akinek az érzései egész egyszerűen nem olyanok, mint egy emberé. Neked nincs jogod félteni a családtagjaidat, aggódni értük, belebetegedni a hiányukba és a folyamatos szorongásba. Ha mégis, akkor nyilván gyenge vagy, és szedd már össze magad. Mert mi, akiknek megadatott az a luxus, hogy fogalmunk sincs, mi az a háború, az otthonunk nyugalmából ezt mondjuk. Majd felállunk a tévé elől, kikapcsoljuk a számítógépet, és családi hétvégét szervezünk.

Stop szendvicskészítők

Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 

Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit tapasztaltam a határon, a Keletiben stb. (pl. azt, hogy szervezett buszoztatás folyt Szeged és az osztrák határ között, és azt nem Soros György szervezte). Még a kivezényelt határőrökkel, katonákkal, rendőrökkel sem átallottam beszélgetni (lásd még: határmegfigyelés, bár nem szerveztem én rajta semmit, kimentem, oszt ott voltam), ráadásul ketten nekem szolgáltattak információkat „a helyzetről”. A mea maxima pedig nyilván az, hogy mindezek tetejébe egy menekült a párom. Akinek segítettem eligazodni a német törvények útvesztőjében (ingyen, szóval hátha megúszom egy felfüggesztettel).

Tartózkodási jogcímet nem szereztem senkinek, az a magyar/német állam feladata, úgyhogy kérem feljelenteni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt. Ja, meg a magyar államot is a letelepedési államkötvények miatt.

Kíváncsi vagyok, hogy az irgalmas samaritánusnak milyen büntetést szabna ki a magyar kereszténydemokrata igazságszolgáltatás.

Szurikáták és emberek

Meghalt egy szurikáta, és szinte felrobbant az internet. A gyereket nagyjából meglincselnék, ha lehetne (nem, nem azt fogja megtanulni belőle, hogy máskor ne csinálja, hanem hogy máskor titokban csinálja), és zokogunk virtuálisan, szakad meg a szívünk.

Meghal hatvan ember, köztük nők, gyermekek, újságírók. Az egyik része terrorista, a másik minek ment oda. Ennyi. Mert aki terrorista/minek ment oda, az már nem ember. Azt nem kell sajnálni, annak nincs családja, nincsenek emberi érzelmei, nincsenek igényei (és ne is legyenek), ne akarjon egyenlő jogokat. Elégedjen meg azzal, amit kap, és ne ugráljon. Akit dehumanizáltak, az nem baj, hogy meghalt, mert igazából nem is volt méltó az életre. Vannak „a terroristák” (vagy minimum potenciális terroristák – ismerős?) és vagyunk „mi”. Fekete és fehér. A haza nem lehet ellenzékben. És különben is sorosgyörgy.

(Párhuzamként: a menekültek elégedjenek meg a nyáron 40 fokos konténerrel a semmi közepén. A cigányoknak ott a közmunka, a nőkkel majd nagy kegyesen átfogó megállapodást kötnek, az indiánok se ugráljanak a szakrális területeik miatt stb.)

Nem, itt nem az a kérdés, hogy „kinek van igaza” meg hogy „kié a föld” (pont Kelet-Európában igazán tudhatnánk, hogy ez nagyjából az avarok óta problémás), hanem arról, hogy hatvan ember halála nem éri el az ingerküszöböt annyira, hogy legalább sajnáljuk őket. Kifogások keresése, hibáztatás, káröröm nélkül. Nem kell egyetérteni a politikai céljaikkal. Nem kell egyik oldalra sem állni – annál is inkább, mert nem két oldal van, hanem sokkal több. Hanem belegondolni, hogy meghalt hatvan ember. Valakinek a gyereke, a férje, a felesége, az unokahúga, a nagyapja, a barátja.

Hatvan ember nincs többé.

Marks of my birth

Tuesday morning, minus 2 degrees. The hairstyle doesn't keep at all.
It doesn't matter, though. I am sitting in the surgeon's office.

– Which birthmark do you want removed?
– Well, there is this big one on my back, and also I knocked it against the window frame, and a chunk came of as well, so definitely this one. Then there are these two, they are always rubbing against my pants. And these two on my shoulder.
– Well... I usually suggest 2-3 at a time, because it is a bit uncomfortable for the body, if it's too much at once.

I look at him.

– I have a sinus lift with osteoplasty and a dental implant on Thursday, so to be honest, I am not that scared by all this.

He smiles gently.

– Well, if you are sure... All right then, please undress.

(Undressing.)

– Oh, and this one from the side. It's the same now anyway, isn't it?
– Well, yeah, it is.

Betadine, anesthetic injections all around (based on the pain, I notice that my skin is very sensitive on my side). He cuts them off and out, stitches. There is no pain, but it is a very weird feeling to have your flesh cut and you not feeling it.

– You can come back on the second day of Easter so I can remove the stiches.
– Well... I am going back to Germany on April 1st, so I would like to come earlier.
– Well... you can come next Friday then. That's ten days, which is all right.

(During this time I also learned that parasitosis is still widespread in Romania compared to other European countries (and here comes that long medical word for it), because of the high number of shepherds, since this parasite infects humans through the sheep and the dogs.)

The night will be exciting, because I'll be able to sleep on my left only, since on my back and on the right side there are these wounds that feel like small needles. Since today, my mum calls me her little politraumatised baby. I wonder what she will say on Thursday.