Az új családegyesítési rendszerről

Megtelt az internet azzal, hogy a Bundestag megszavazta az oltalmazottakra vonatkozó családegyesítési törvényt, és sokan csodálkoznak, hogy az emberi jogokért kiálló Zöldek miért nem szavazták meg (a barnaingeseket most hagyjuk). Megmondom. A jogszabály rendkívül szigorúan korlátozza a családegyesítést:
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.

Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.

A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 éves (és korábban nem jöhetett, mert az oltalmazottaknak nem engedélyezték a családegyesítést). Netán ő maga lett időközben 18 éves, és ezért nem hozhatja az anyját – aki nélkül az elmúlt 2-3 évben kellett felnőnie. Azaz simán halálra, nincstelenségre, vagy „csak” nélkülözésre és kilátástalanságra ítélnek egy csomó más embert, teljes mértékben önkényes alapon. Az oltalmazottaknak két éve ígérgetik, hogy „majd 2018-ban hozhatják a családjaikat”. Ehhez képest most meghatároznak egy szűk csoportot az oltalmazottakon belül, akiknek nagy kegyesen biztosítanak jogot (ami egyébként itt alapjog, és egyáltalán nem korlátozódik a házastársakra és a kiskorú gyermekekre, hanem a családtagok együttéléséről szól), a többinek meg nem. Ez megosztottsághoz vezet az oltalmazottakon belül is. Ráadásul – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – teljes mértékben önkényes feltételeket szabnak. Az egyik cikkben így fogalmaznak a Zöldek: das Recht auf Zusammenleben mit der Familie ist nicht kontingentierbar. (A családdal való együttélés jogára nem lehet kvótákat meghatározni.)

Továbbá: még több bürokráciával jár az egész, az érintettek családjai számára pedig nem lesz átláthatóbb a helyzet. Nem tudni, hogyan, járnak el, egészen pontosan kik döntenek és milyen hatáskörben (több szerv vesz benne részt, amivel nő a bürokrácia), mikor állapítják meg a havi ezres számot, és főleg: mennyit kell még ezután várakozni.

Mellékesen a szakértők, az önkéntesek és a civil szervezetek (és én) már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a családegyesítés akadályozása egészen konkrétan az integráció ellen működik. Iszonyú nehéz tanulni, munkát keresni, vagy csak egyszerűen barátkozni, ha közben a háborúban ragadt családodért aggódsz. Hogy van-e elég ételük, pénzük. Hogy vajon azért nem hívtak-e, mert nincs áram, vagy más baj van.

Gondolj bele, nyájas olvasó, hogy van egy 20 éves húgod vagy lányod, tőled 5-6 ezer kilométerre. És nem mehetsz oda hozzá, ő pedig nem jöhet hozzád. Félúton sem találkozhattok. Napközben sem megy nagyon ki a házból, mert ugyan nem lőnek, de folyton vannak hírek rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról. Ő pedig ott ül, telnek az évek az életéből, és te semmit sem tehetsz.

Vagy hogy a nagymamád, aki részben felnevelt, nagyon beteg. Itt kacagva ellátnák, kapna egy vitaminkoktélt, némi szívaszpirint, és még élne 5-10 évet. De nem jöhet. Vagy az apád, aki ezelőtt 3 évvel azt mondta, hogy „menj, mert 16 évesen még fiatal vagy, könnyen tanulsz, és majd jövünk mi is az anyáddal, és megint az ő főztjét eheted”.

És most ezzel a tudattal, ennek a súlyával menj, tanulj meg egy teljesen új nyelvet (de gyorsan). Vagy találj munkát (de gyorsan. És jót.). Szokd meg a helyi dolgokat (ezt is gyorsan, naná). Fecsegj gondtalanul a kollégákkal arról, hogy mennyire idegesítő az a sok kurva galamb az utcákon, mert teleszarnak mindent, és nem félnek a biciklistáktól sem. És úgy egyáltalán: élj úgy, ahogy mi elképzeljük, temess magadba minden érzelmet, és ne követelőzz, mert te csak egy oltalmazott vagy, akinek az érzései egész egyszerűen nem olyanok, mint egy emberé. Neked nincs jogod félteni a családtagjaidat, aggódni értük, belebetegedni a hiányukba és a folyamatos szorongásba. Ha mégis, akkor nyilván gyenge vagy, és szedd már össze magad. Mert mi, akiknek megadatott az a luxus, hogy fogalmunk sincs, mi az a háború, az otthonunk nyugalmából ezt mondjuk. Majd felállunk a tévé elől, kikapcsoljuk a számítógépet, és családi hétvégét szervezünk.