Pi

Pontosan akkor ébredtem fel, amikor a telefonom órája a pi-n volt: hajnali 3 óra 14 perckor. Mellettem nyugodtan szuszogott a Füles, én pedig befészkelődtem az ölébe, és megpróbáltam visszaaludni. Legalább még 40 percet aludjak, mert négykor kelni kell, hatkor indul a gép Pestre. Ami aztán fél hatra meg is érkezett Ferihegyre. Fél hétkor már rég itthon voltunk, a friss kenyér bekavarva, ágy megvetve. Alvás tízig, addigra megsült a kenyér, reggeliztünk, s azóta rendezgetjük a két hete itt hagyott életünket. Néha álmosakat pislogva egymásra nézünk, közben pedig egy cetlin egyre nő a holnapi bevásárlólista. Ma nem főzök: pizzát fogok sütni, az hamar megy. Most pedig megírom az elmaradt leveleket. Hazaérkeztünk otthonról.

Az alagút vége

A héten ez az első nap, hogy nincs lázam. Két napig szinte folyamatosan 40 fok volt, szedhettem bármit és bármennyit. Ismerem már a testemet: nem figyeltem rá eléggé az utóbbi egy hónapban (naná, vizsgaidőszak), most kikövetelte magának a figyelmet. Nem igazán tudok beszámolni arról, hogy mi történt kedden velem. Néha el-elaludtam, szédültem, s valami félájult állapotban lehettem. Hallottam, hogy beszélgetnek mellettem, s néha talán válaszoltam is. De hogy miket mondhattam, arra már nem emlékszem. Az is lehet, hogy már akkor sem volt értelmes. Feküdtem az ágyban, mint valami beteg madár, s azon mérgelődtem, hogy tétlenségre vagyok kárhoztatva, s ahelyett, hogy sétálnék nagyokat az erdőben, s közben gyakorolnék egy kicsit, lázasan, izzadtan, reszketve kell hevernem. Egy kedves barátnőm megfogalmazása szerint elszabadultak a pszichésen visszatartott bacik... No mindegy, meghalni már nem fogok. És ami nem öl meg, az megerősít. Úgyhogy most már olyan erős leszek, hogy csak. Főleg, hogy két napja tigrissel álmodok...

Sex, blogs and rock and roll

Kicsi volt és puha. Folyton lekonyult, satnyán állt. Mindig megpróbálta felállítani, de nem sokáig tartott. Néhány perc után menthetetlenül eldőlt. Pedig sokat foglalkozott vele, becézgette, simogatta, de semmi kézzelfogható eredmény nem mutatkozott. Naponta megnézte, finoman nyúlt hozzá. Érezte, amint átfut rajta a remegés, libabőrös lett az érintéstől. De csak egy-két percig tartott az egész. Egy este végül hiába próbált bármit is, minden hatástalan volt. Közelebb hajolt hozzá, és akkor látta, hogy tragédia történt: kettőbe tört. Hiába próbálta volna karóhoz kötözni.

Nem tagadom, egyszer valakivel beszélgettünk arról, hogy szexblogot kellene írni. Aztán végül nem lett belőle semmi. Nem tudom miért, talán mégsem akartuk olyan nagyon. Labda tovább Tempetőfinek és Bognár Zoltánnak, ha még nem dobta meg őket senki. 

Távirati stílben

Itthon vagyok stop Holnap Vásárhelyre utazom stop Találkozhatunk azzal, aki ott van stop Ha igen, írjatok emailt stop Kétnaponta igyekszem nézni stop Ihatunk is, nem vezetek (nincs autóm, mert minek) stop Sultanus: köszönöm a szexlabdát, igyekszem megfelelni kamaszos-férfias elvárásaidnak stop Puszi a hasatokra stop stop stop

H.-ről és másokról

Péntek reggel. Vizsgázni megyek, s mivel nem akarok elkésni, a villamosra bízom magam. Végállomás a Blaha, onnan metróval tovább az Astoriáig. A Blaha aluljárójában a hajléktalanok megszokott (mennyire kegyetlen most ez a szó) arcai között megyek a mozgólépcső felé. Ma nincs Fedél nélkül, de a szokásnak megfelelően az összes nekem nyújtott szórólapot elveszem: prosztatavizsgálatra való felhívás, leárazás a nem-tudom-milyen-cipőboltban, valamilyen kozmetikai cikk kifejezetten menopauzás nőknek. A szórólapozók már az átnyújtáskor gyanúsan vigyorognak, mosoly a válasz.

Az egyik lépcsőfeljárat alján alacsony, szakállas emberke ül. A nadrágja elég viseltes, az ingén más színű folt. Patchwork. Egyetlen hátizsákja szinte teljesen üresen hever mellette, szendvicset eszik. Félhangosan olvas egy könyvből, széles gesztusokkal magyaráz a mellette ülőnek, passzusokra mutogat, a másik pedig érdeklődve - és úgy tűnik, értően - hallgatja. Bólogat, visszakérdez, felel. Arrafelé kerülök, hogy kilessem, mit olvas. A könyv borítója elég viharvert, a tulajdonosa pedig szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik hozzá, de a címének egy része így is látható: Lét és... Igen: és idő.

Nem maradhatok ott, nem hallgathatom meg. Sietnem kell, vizsgám lesz. Mikor beérek, az a hír vár, hogy a tanárnő beteg, ma nincs vizsgáztatás. Maradok még egy darabig, értesítő cetlit ragasztok ki, felhívom két csoporttársamat, hogy inkább be se jöjjenek, aztán loholás vissza a Blahára. De ők ketten már nincsenek ott. Talán legközelebb.

Arcszín

Hófehérke. Baudolina-szín. Az utóbbi időben egyre gyakrabban mondják ezt az emberek, amikor rám néznek. Jójó, tudom, a bőröm színe mindig is fehér volt, máskor is felfigyeltek rá (mert nyáron sem barnultam le), de most mintha többször hallanám. Valahol megértem, néhány vizsgán már túl vagyok (legalábbis remélem), és jövő héten lesz még négy darab, reményeim szerint az utolsók. Egyik nehezebb, mint a másik, úgyhogy nem nagyon van arra kilátás, hogy friss levegőn sétifikáljak néhány órát, megfújjon a jó szél (inkább el fog fújni néhány ember szerint), úgyhogy megmaradok a tehéntúró (tejföl, hó stb.) világosabb árnyalatánál. Ha vége lesz a vizsgáknak, felülök a seprűmre, és hazáig meg sem állok. Ott pedig átmegyek Csipkerózsikába, s leütöm azt a herceget, aki fel mer ébreszteni...