Az alagút vége

A héten ez az első nap, hogy nincs lázam. Két napig szinte folyamatosan 40 fok volt, szedhettem bármit és bármennyit. Ismerem már a testemet: nem figyeltem rá eléggé az utóbbi egy hónapban (naná, vizsgaidőszak), most kikövetelte magának a figyelmet. Nem igazán tudok beszámolni arról, hogy mi történt kedden velem. Néha el-elaludtam, szédültem, s valami félájult állapotban lehettem. Hallottam, hogy beszélgetnek mellettem, s néha talán válaszoltam is. De hogy miket mondhattam, arra már nem emlékszem. Az is lehet, hogy már akkor sem volt értelmes. Feküdtem az ágyban, mint valami beteg madár, s azon mérgelődtem, hogy tétlenségre vagyok kárhoztatva, s ahelyett, hogy sétálnék nagyokat az erdőben, s közben gyakorolnék egy kicsit, lázasan, izzadtan, reszketve kell hevernem. Egy kedves barátnőm megfogalmazása szerint elszabadultak a pszichésen visszatartott bacik... No mindegy, meghalni már nem fogok. És ami nem öl meg, az megerősít. Úgyhogy most már olyan erős leszek, hogy csak. Főleg, hogy két napja tigrissel álmodok...