H.-ről és másokról

Péntek reggel. Vizsgázni megyek, s mivel nem akarok elkésni, a villamosra bízom magam. Végállomás a Blaha, onnan metróval tovább az Astoriáig. A Blaha aluljárójában a hajléktalanok megszokott (mennyire kegyetlen most ez a szó) arcai között megyek a mozgólépcső felé. Ma nincs Fedél nélkül, de a szokásnak megfelelően az összes nekem nyújtott szórólapot elveszem: prosztatavizsgálatra való felhívás, leárazás a nem-tudom-milyen-cipőboltban, valamilyen kozmetikai cikk kifejezetten menopauzás nőknek. A szórólapozók már az átnyújtáskor gyanúsan vigyorognak, mosoly a válasz.

Az egyik lépcsőfeljárat alján alacsony, szakállas emberke ül. A nadrágja elég viseltes, az ingén más színű folt. Patchwork. Egyetlen hátizsákja szinte teljesen üresen hever mellette, szendvicset eszik. Félhangosan olvas egy könyvből, széles gesztusokkal magyaráz a mellette ülőnek, passzusokra mutogat, a másik pedig érdeklődve - és úgy tűnik, értően - hallgatja. Bólogat, visszakérdez, felel. Arrafelé kerülök, hogy kilessem, mit olvas. A könyv borítója elég viharvert, a tulajdonosa pedig szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik hozzá, de a címének egy része így is látható: Lét és... Igen: és idő.

Nem maradhatok ott, nem hallgathatom meg. Sietnem kell, vizsgám lesz. Mikor beérek, az a hír vár, hogy a tanárnő beteg, ma nincs vizsgáztatás. Maradok még egy darabig, értesítő cetlit ragasztok ki, felhívom két csoporttársamat, hogy inkább be se jöjjenek, aztán loholás vissza a Blahára. De ők ketten már nincsenek ott. Talán legközelebb.