Értesülés

Csütörtökön tudtam meg, hogy én tulajdonképpen bátor vagyok. Meg hogy jól kiforgattam a fenekemet (már ha az itteniek ismernék ezt a kifejezést). Ugyanis többek bevallása szerint olyant még senki sem csinált ezen a tanszéken, hogy:
1. a szakdolgozatként leadandó fordítását dekonstrukció témakörből válassza,*
2. mindezt interjú formájában, hogy még cifrább legyen, és hogy
3. a képzés alatt három hónapra (vagyis a képzés két hónapjára + június, amikor nincs semmi) fogja magát, és elmenjen gyakornoknak egy kicsit arrébb.

Ha jók az értesüléseim, akkor nemcsak hogy ezt a hármat egyszerre még nem csinálták meg, de külön-külön sem. Ami nem feltétlenül a bátorságomra utal, lehet, hogy csak szimplán őrült vagyok... Ez azonban május végén kiderül.

*Ezúton jelzem az összes általam ismert dekonstruktőrnek, hogy szeretettel várom a mindenféle építő és lealázó kritikáját a fordításomhoz.

Nyugalom

Az a jó a mai napban, hogy bár hét közepe van, nekem mégis szünet. Mert a mai nappal egyrészt letudtam egy előrehozott jogelméleti vizsgát, holnap és holnapután pedig konferenciaszervezéssel foglalkozom, ami ugyan némileg megterhelő, de másképp. Hétfőn pedig agyő, Budapest, repülök elfelé. Pontosabban repülünk. Most viszont kipihenem magam, az Új Zrínyiászt olvasom (hányadjára is?), almát eszem sajttal, ráadásul még elégedett is vagyok. Kell ennél több? Na jó, egy gyümölcstea azért még belefér...

A halálosztás joga

Talált, megint a szám fog járni... Kissé megdöbbentett Sajóbábony esete (videó itt). Most komolyan gondolják? Kezdek néha megütközni a keresztényeken. Mármint néhányukon. Abba most nem mennék bele, hogy vannak itt azért fincsi kis rasszista felhangok is, meg némi dac a másik oldalról, és elkeseredettség bőven.   Alapvetően azt nem értem, hogy jön ahhoz bárki is, hogy döntsön arról, hogy a másikat jól meggyilkolják államilag. Kutatásokból tudjuk, hogy a halálbüntetéseknek nincs elrettentő ereje (ld. azokat az államokat, ahol még életben van, és mégis történnek „halálbüntetésre méltó” cselekedetek). Ráadásul mindezt egy olyan országban, amely alapvetően keresztény értékeken alapszik (nem ab ovo szekuláris). Amerikát most kihagynám, azzal az országgal kapcsolatban sokfélét nem értek... Csak azon gondolkodom, mi mehet végbe egy agyban akkor, amikor erre jut.

Kilátástalanság? Gonoszság? Bosszúvágy? Vagy csak sima tudatlanság? Kétségbeesés?   Na és ki ítélné halálra a vádlottat? Otthon pedig beszámol róla, hogy „jó napom volt: ma két embert végeztünk ki.” Lehet normálisan aludni, élni, enni azzal a tudattal, hogy a másik élete a te akaratodtól függ? Az az érzésem, hogy van egyfajta szadizmus azokban, akik halálos ítéletet hoznak. De lehet, hogy csak az én túlérzékeny lelkem lázong megint...

Előny

Ma kaptam egy pofont. Ja, és nem a Zélettől. Éppen valami írószerbolt környékén leledzettem (mert ugye mi kell a tolmácsnak: rengeteg papír és még több írószer), amikor észrevettem, hogy egy hat-hétévesforma roma kisfiút két simára borotvált fejű, bőrbakancsos vesz közre, és éppen „nevelik”. Mindez a Ferenciek terén, nem valami eldugott kis mellékutcában, olyan délután három óra magasságában. A járókelők egy része nézte a jelenetet, a többiek inkább elfordították a fejüket, mások észre sem vették, hogy mi történik.

Nekem kissé megsűrűsödött a vérem, és megkérdeztem „a fiúkat”, hogy miért nem velük egy súlycsoportúakkal próbálkoznak? Válasz: „Mi van, hülye p...a, neked is kell?” És zsupsz, már kaptam is. A jobb arcomra. Kicsit megszédültem, az orrom vére is eleredt, de annyi erőm volt még (mert közben azért felkiáltottam a fájdalomtól), hogy az egyiket sípcsonton rúgjam. A kisfiú szerencsére el tudott szaladni. Érdekes módon ezt a pofont már többen észrevették, és rá is szóltak a fiúkra (tettleges közbeavatkozás még mindig sehol), akik nagy szitkozódások közepette elvonultak, és megígérték, hogy majd elkapnak. Mármint engem. És akkor kicsinálnak. Azért valahol szomorú, hogy a kisfiút nekem kellett „megvédenem”, nem pedig a Nagy Fehér Férfinak, aki éppen ott járt az utcán dögivel...

Szüntelen-ül

Tegnap délután a gépem – pontosabban a szóköz billentyűm – úgy döntött, hogy éppen ideje megpihenni egy kicsit. Semmilyen érintésre nem válaszol, csapkodni pedig Mancit nem szoktam. Miután kb. félórán keresztül hiába átkozódtam (az orkán már akkor lejárt, és gyönyörűen sütött a nap), megpróbáltam valamilyen áthidaló megoldást találni. Dolgoznom ugyanis kéne. Pontosabban nem kell, de nem árt…

Szakdolgozatot, házikat megírni, kiselőadáshoz anyagot gyűjteni, vázlatot, terminológiai listát megcsinálni, levelekre válaszolni. Mindezt a space gomb nélkül. Gyorsbillentyűje nincs, úgyhogy kénytelen voltam az alábbi megoldáshoz folyamodni: egy „a” betűt és az előtte lévő szünetjelet kijelöltem, jöhet a copy-paste. Ha persze nem a-val kezdődik a szó, akkor a betűt letörölni, szünet megvan, jöhet a szó. Holnap megy a szervizbe, de addig dolgozom rajta. Próbáljátok ki félórán keresztül, és megértitek, miért lesz hamarosan ínhüvelygyulladásom…