Napi bók

Én: Mondj nekem szépeket. Ő: Szép, szép, szép, szépek. Én: Szép vagyok? Ő: Szép vagy, mint a pinty, és vonzó, mint az elektromágnes.

Tegnap kikocsiztunk Versailles-ba

Vasúti kocsival. A mozdonyvezető elmondta előbb franciául a „médám, méssziő, hamarosan Versailles-ba érkezünk” című rövidke beszédét, majd angolra váltott: Dear Mr. and Mrs., hamarosan stb. Becsületére legyen mondva, megpróbálta, értékeltük is, az üzenet átment, a közönség értette. De azért a hangos mosolyt nem nagyon tudtuk visszafojtani. Hatalmas park, zenére szökő vizek, lugasok, millió ösvény, Nagy Kanális, kockára nyírt fák, görög istenszobrok, puccos bálterem, mellszobor, teljes alakos szobor, festett királyasszonyok, brokát, selyem, baldachin, kristálycsillár. Ha elfogy az arany, ott a sokféle márvány, aztán megint egy kis arany (szigorúan csak feketével), majd megint egy kis márvány.

Minden „szobában” (szoba, hehe) más színű és mintájú tapéta. Még a korzikai zsivány is helyet kapott az egyik teremben (csak festményben, azért ennél tovább nem merészkedtek még a mégoly bátor gall tárlatrendezők sem), pedig özv. Capet-né (szül. Maria Antonia Josefa Johanna von Österreich-Lothringen) földi maradványai motollaként foroghatnak a saint-denis-i sírboltban. Nyilvánosan szoptató anyák figyelem: az egyik királyi asszonyságról olyan képet föstöttek, amin bizony jócskán látszik az egyik melle (a mai képaláírás az lenne, hogy: szoptatás után, böfiztetés előtt), tessék máskor a francia királyokra hivatkozni.

Királyi ágyakat kukkoltunk, barangoltunk az angolkertben, megállapítottuk, hogy a francia típusú szimmetria nem illik a hajszínemhez (marad az angolkert), magnóliákat szagolgattunk, repkénnyel befuttatott házikóra vágytunk, kockafák után gömbfákat néztünk, kipletykáltuk a királyi családot és a görög isteneket. Arborétum és csónakázás majd valamikor máskor (talán amikor meglesz a napernyőm), így is megvolt a 15 kilométer. Mit mondjak: grandiőz, mervejjőz.

Kedvenc képaláírás: le roy gouverne par lui même. A trón alatt pedig két csurdé angyalgyerek kártyázik. A felirat trükkös, mert kétféleképpen is fordítható: 1. a király személyesen kormányoz; 2. a király egyedül kormányoz. Az a gyanúm, hogy az utóbbi értelmezést részesítették inkább előnyben arrafelé. Nekem viszont az első lenne előnyösebb jelen esetben (ebben azért benne foglaltatik a parancsolgatás is), mert takarítani kellene, s inkább a kormányzáshoz fűlik a fogam, mint a porszívó csövének megfogásához. De legalább álmodozhatok az angolkertemről, az illatozó magnóliákról és a repkényes házikóról. S talán nem vesztem el a fejemet sem.

A „kultúrált” emberről

A „kultúrált ember” körbeveszi magát kultúrával. Abban él. azt szuszogja be. Önmagát is „kultúráltnak” tartja, „kultúráltan” viselkedik „mindíg”, és vállalja szellemi felsőbbrendűségét. „Kultúráltan” vágja más szemébe, hogy bármennyire kiművelt, szofisztikált meg faszomtudja még milyen, hónapok óta figyeli, hogy mennyire frusztrált és rosszindulatú is. Aki folyton magára tereli a szót. Bizonyítékra természetesen nincs szükség, hiszen mindenki láthatja ugye, és különben is: a „kultúrált” embernek gyereke van, nincs ideje hülyeségekre. Miközben nem veszi észre, hogy ezzel pontosan saját magáról – és arról a csoportról, ahova tartozik – terjeszt igen káros sztereotípiákat. A minden gyeses kismama hisztis picsa nevűt.

Elmenni

Elmenni kellene, vissza se nézni. Nem hagyni, hogy lehúzzon, magához rántson az emberi sötétség, a butaság és a rosszindulat. Svédország kellene, vagy legalább a finnek. Az első lehetséges alkalommal lépni kellene. Meglépni. Hogy ne kelljen folyton megküzdeni ugyanazokkal az előítéletekkel, a bunkósággal, alpári beszólásokkal, a folyamatos örvénnyel. Nem kellene belefolyni az olyan társalgásokba, ahonnan borítékolható, hogy rutinos szókiforgatókkal állsz szemben. Olyan helyre, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy mi van a lábam között, hanem az alapján, hogyan teljesítek, és milyen ember vagyok. És magammal vinni a szüleimet, hogy ne lássák, ami történik. Hogy apámat 40 évnyi igazán önfeláldozó lelkészség után ne hurcolják meg mindenféle jöttment aljas politikai kalandorok, ahogy teszik most a kisebbik bátyjával és a fiával. Egyszer már emiatt az ember miatt apa lefogyott 47 kilóra. Húsz éve. Azt hitte, igaz ember. Most nincs szüksége fogyókúrára. Elefántcsonttorony kellene. Ház a hegy tetején. S néhány pofont kiosztogatni bizonyos, magukat embernek nevező izéknek.

Tavasz

A szombati hatalmas séta az erdőben és a botanikus kertben megtette a hatását. Megfútt a szél, kicsit megsütött a nap (most már tényleg be kell szereznem azt a napernyőt), a lábunkat lejártuk, de megérte. A Bois de Vincennes és a botanikus kert tényleg nekem való hely. Tulipán, nárcisz, százszorszép, bonsai, bambusz, kámea, magnólia, vagy csak a fű élénkzöld illata. És időközben (köszönöm, csutkababa!) felfedeztem Dawkins könyveit is. Néhány cikkét ismertem, a youtube-on elérhető felvételeket is láttam, és tetszett is, de a könyvek valahogy kimaradtak. Most pótolok. Van mit. Végre egy olyan könyv, ami hosszú hetek óta le tud kötni, annak ellenére, hogy elektronikus formában olvasom (ami nekem sokkal nehezebb, mint a hagyományos). Magam is jobban szeretem megfogni a könyvet, érezni a súlyát, az illatát, lapozgatni. De mivel folyton utazok fel s alá, nem tudom magammal cipelni a fél könyvtáramat. Arról nem is beszélve, hogy nem tudnék minden olyan könyvet megvenni, amit elolvasok. Így inkább azzal nyugtatom magam, hogy környezettudatos vagyok.

Gyász

Az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Többnyire jóval éjfél után (inkább kettő felé) fekszem le, de még így is sokszor nehezen alszom el, és gyakran felriadok. Ha pedig álmodni merek valamit, az jó nem lehet. Egyszer azt álmodtam, hogy Füles meghalt. Én pedig a legnagyobb nyugalommal elmentem a boltba, patkánymérget vettem, és megittam teával. Nem saját agyszülemény, még egyetemen láttam egy Kaurismäki-filmben. A többi „álom” leginkább cafatokban jelentkezik, még csak nem is összefüggő jelenetek, hanem amolyan néha bevillanó, mindenféle valós élményt nélkülöző rémképek. Nagyi kiterítve. Keresztanyám zokogva. A tanszékvezetőm szigorúan méreget, amikor bejelentem neki a halálhírt. Egy közeli barát kinevet. Egy másik hazugnak nevez. Valaki rám szól, hogy viseljem keményen a megpróbáltatásokat, ne bőgjek annyit. Anya hófehér hajjal. Önarckép: beesett arc, lila karikák a szemem alatt. Bármit is csinálok, Nagyi mindenről eszembe jut. A húsvéti (idén meg nem sütött) kalácsról, a bő szoknyámról, a hajam fésüléséről, Párizsról, utazásról, nyaralásról, filmekről, zenéről, bécsiről, Mágnás Miskáról, rézmozsárról. Elfojtani nem lehet, s nem is akarom. Jólesik emlékezni, de sokszor úgy érzem, maga alá temet a halála miatt érzett fájdalom. És talán a saját halálom lehetőségétől való félelem is. Szét akarom zúzni a világot.