Elmenni

Elmenni kellene, vissza se nézni. Nem hagyni, hogy lehúzzon, magához rántson az emberi sötétség, a butaság és a rosszindulat. Svédország kellene, vagy legalább a finnek. Az első lehetséges alkalommal lépni kellene. Meglépni. Hogy ne kelljen folyton megküzdeni ugyanazokkal az előítéletekkel, a bunkósággal, alpári beszólásokkal, a folyamatos örvénnyel. Nem kellene belefolyni az olyan társalgásokba, ahonnan borítékolható, hogy rutinos szókiforgatókkal állsz szemben. Olyan helyre, ahol nem az alapján ítélnek meg, hogy mi van a lábam között, hanem az alapján, hogyan teljesítek, és milyen ember vagyok. És magammal vinni a szüleimet, hogy ne lássák, ami történik. Hogy apámat 40 évnyi igazán önfeláldozó lelkészség után ne hurcolják meg mindenféle jöttment aljas politikai kalandorok, ahogy teszik most a kisebbik bátyjával és a fiával. Egyszer már emiatt az ember miatt apa lefogyott 47 kilóra. Húsz éve. Azt hitte, igaz ember. Most nincs szüksége fogyókúrára. Elefántcsonttorony kellene. Ház a hegy tetején. S néhány pofont kiosztogatni bizonyos, magukat embernek nevező izéknek.