Gyász

Az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Többnyire jóval éjfél után (inkább kettő felé) fekszem le, de még így is sokszor nehezen alszom el, és gyakran felriadok. Ha pedig álmodni merek valamit, az jó nem lehet. Egyszer azt álmodtam, hogy Füles meghalt. Én pedig a legnagyobb nyugalommal elmentem a boltba, patkánymérget vettem, és megittam teával. Nem saját agyszülemény, még egyetemen láttam egy Kaurismäki-filmben. A többi „álom” leginkább cafatokban jelentkezik, még csak nem is összefüggő jelenetek, hanem amolyan néha bevillanó, mindenféle valós élményt nélkülöző rémképek. Nagyi kiterítve. Keresztanyám zokogva. A tanszékvezetőm szigorúan méreget, amikor bejelentem neki a halálhírt. Egy közeli barát kinevet. Egy másik hazugnak nevez. Valaki rám szól, hogy viseljem keményen a megpróbáltatásokat, ne bőgjek annyit. Anya hófehér hajjal. Önarckép: beesett arc, lila karikák a szemem alatt. Bármit is csinálok, Nagyi mindenről eszembe jut. A húsvéti (idén meg nem sütött) kalácsról, a bő szoknyámról, a hajam fésüléséről, Párizsról, utazásról, nyaralásról, filmekről, zenéről, bécsiről, Mágnás Miskáról, rézmozsárról. Elfojtani nem lehet, s nem is akarom. Jólesik emlékezni, de sokszor úgy érzem, maga alá temet a halála miatt érzett fájdalom. És talán a saját halálom lehetőségétől való félelem is. Szét akarom zúzni a világot.