A kaparás

Kezdjük érteni egymást a felső szomszéddal. Csak egyszer kellett vasárnap elmondja, hogy „hétfőn jön Yin palátom, aki cinál ilyent” (mutatja a falkaparást), rögtön megértettem, miről van szó. Eszembe jutott, hogy írhatnék botcsinálta kínrímeket arra, amikor a kínai kínjában a falat kaparja. De nem volt kínban, annak ellenére, hogy még mindig a gesztusok dominálnak a kommunikációnkban. Azaz mutogatunk vadul, és leginkább az infinitivus (vagy esetleg egyes szám harmadik személy - amikor magáról beszél), nominativus és az imperativus alakokat részesítjük előnyben.

A feltételes módot meg ilyeneket inkább mellőzzük, ahogy Fülig Jimmy is megmondta már. Barátunk nem sokat teketóriázott. Bejött, köszönt, aztán szótlanul nekiállt dolgozni. Közben megpróbáltuk elmagyarázni egymásnak, hogy mi legyen a következő lépés. Mondom neki, hogy két hét múlva, júliusban (heves gesztikulálás, mutogatom, hogy múúúúlvaaaa) majd gombaölőzni kellene a falat (ezen sokat gondolkodtam, hogy vajon hogy lehet a gombaölőt elmutogatni - nincs elég activityzős tapasztalatom), és utána majd festeni (ecsetmozdulatok). Mosolyogva bólogat, de nekem még mindig gyanús a dolog.

Aztán mikor befejezte a falvakarást, akkor elmondta, hogy „te elmész, fal szároga, két hét múlva telefon, Yin jön, moszol (háhá, ez a gombaölő), 1-2 nap szároga, aztán cinálsz így (mutatja, hogy gletteli a falat), aztán feszt”. Világos. Amikor kimegy az ajtón, mindig elmondja, hogy „jó, köszönöm, bocánat”. Egyébként gyönyörűen összesepregetett maga után, szóval csak a felmosás és persze a rendezés (majd a festés után) marad(t) ránk.

A fal

A miénk. Mert beáztunk. Vagy inkább el. Nagyon csúnyán. Átható őserdős szag fogadott, megfelelő páraszinttel, háromféle színben pompázó penésszel, málló plafonnal. És mivel a víz miatt a biztosíték is kiment, a fagyasztóban lévő kb. 10 kiló étel (szeder, áfonya, meggy, húsok, rókagomba) mind megrothadt. Azt a bűzt nem kívánom senkinek. A felső szomszéd áztatott el, ő nem is tudott róla. Néhány hónapja volt ott felújítás, azóta történhetett. És folyamatos a dolog, mert tegnap este, amikor a szomszéd fürdött, nálunk éppen csepegett a fal, kiment a biztosíték, nem tudtunk filmet nézni. Romantikus gyertyafényben beszélgettünk még egy darabig, majd ájultan bezuhantunk az ágyba. A gyertyát különleges alkalmakra tartogattam, de nekem valahogy más fogalmaim voltak eddig a különlegességről...

A szomszédék egyébként kínaiak, magyarul egyik rosszabbul tud, mint a másik, így maradnak a félszavak meg a mutogatás. „Víz folyik, áram kaputt” - így magyaráztam el ma a tegnap estét, miközben lelkesen mutogattam a vízfolyást, falat, villanyvezetéket. Tegnap délután a férfi látta is a plafont: a 'n' helyett 'l'-t ejt, a ragozással hadilábon áll, az akcentust és a hangsúlyozást inkább hagyjuk. De miután harmadszorra is elmondta, hogy „infizet”, akkor megértettük, hogy ő kifizeti a kárt. Még mondott valamit, hogy hétfőn délelőtt hoz valakit (remélhetőleg tolmácsot is), s aztán mutogatva elmagyarázta, hogy nála átszerelték a vizet, végül elkérte a telefonszámunkat is, és mondta, hogy jön hétfőn (ma is volt itt valakivel, talán vízszerelő). Amikor bejött az ajtón, teljesen elhűlt, és állandóan motyogott magában, hogy „harikogatoka, uuu, mikoterimato, incüdee” vagy mi a fene, de látszott rajta a megdöbbenés. Persze hiszem, ha látom, de nekem most már az is jó, hogy nem kell azért könyörögni neki, hogy legalább megnézze. Őket is sajnálom, mert nemrég újították fel a lakást, járólapoztak. Most azt fel kell szedni.

A Másik kb. három órán keresztül sikálta a hűtőt és a kamrát, de még mindig érződik a szag, pedig tegnap óta megállás nélkül szellőztetünk. Ecet, mosószer megvolt, most szódabikarbóna van a hűtőben. Szenet most hirtelen nem tudok keríteni. Még mit csináljak? A leolvadt ételek megrongálták a fagyasztó gumiszigetelését, magyarán: lerohadt, ki kell cserélni. Ha szerencsénk van, csak a gumit. Ha nincs, az egész ajtót. Plusz kiszállási díj, szerelés. A hűtőrésznek szerencsére semmi baja, kivéve a szagot.

Mivel a sok falfesték mind levált a földre, ezért gondoltam, a kisebb szőnyegeket kimosom. Igenám, csak éppen nem indul be a mosógép. Néztük a konnektort, vízcsapot, mindent, de nem azokkal van a baj. Most abban reménykedünk, hogy hátha csak az volt a baja, hogy az a párás levegő nem tett neki jót, és majd kiszárad. Ha nem, annak is szerelő, kiszállási díj, lóizé. Ha a vezetékek is károsodtak, akkor azt is cserélni kell. A ruhásszekrény fölé is elkanyarodott a penész, úgyhogy gyorsan kipakoltuk a ruhákat a másik ágyra (szerencsére nem lett bajuk), a szekrényt kimostam, szellőztetjük. De amíg nincs újrafestve a lakás, nincs értelme visszapakolni a ruhákat. Magyarán: akkora a rendetlenség, hogy azt már én szégyellem. Aki ismer szobafestőt (aki hétfőn vagy kedden lekaparja ezt a sok szart) és villanyszerelőt, írjon. Addig pedig borzongjatok.

Let it go

Engedd el, ha jól emlékszem a fordítására. Engedd el a fájdalmat, a hiányt, a gyászt, a szakítást, az elhagyást, a Másikat, az ott hagyott emlékeidet. Párizst. Az ESIT-et, a diákjaidat. Mostanában ezt szokták gyakran ismételni (a FAQ/GYIK-re adott válaszokban): az elengedést. A lépj túlt. Volt, elmúlt, szép volt, vége. Zárd le. Ne álmodj azzal, hogy megint a hatos metrón zötyögsz az egyetem felé, éjjel ne riadj fel arra, hogy „holnap két előadást kell megírnom, vinni kell egy blattot is, és nem ártana külön gyakorlást is tartani”.

Ne sírd vissza a tanítást, úgysem lesz rá alkalmad egyhamar, hiába szereted. Ne mosolyogj Sophia Lorentől ellesett fájdalmas-elváló mosollyal a táskádban szamárfülessé vált metrótérkép láttán, a versailles-i palotakert felülnézetén, a sajtbolt lehúzott rácsa mellett. Get over it. Over. Elmúlt, vége, át, keresztül vmin. Az Óperenciás tengeren is túl. Get. Vegyél mély levegőt, és lépj tovább. Indulj, menj, haladj, előre. Ne sírj, leány. Légy hetyke, fürge, pörge. Imperatívusztanácsok, együtt érző vigyorik – mert én a szmájlinál is sznobabb/sznobobb vagyok. Vár rád a… szóval még annyi minden vár rád. És ezért lépj, menj, haladj. De főleg: let it go. Vagy esetleg be, hogy a szlogeneknél maradjunk. Én a harmadikat választom. Let it grow.

Písz

Eiffel-torony, állunk a sorban, várjuk a liftet, hogy felvigyen a harmadikra. Előttünk a sorban áll egy arab házaspár, mindketten fedik a testüket, a nő fején kendő. Ő áll elöl, mögötte a két kisfiú (egy év lehet a korkülönbség), a sort a férje zárja. A másik házaspár előttük áll: az apa az összecsukott babakocsit viszi, a szőke, kékszemű kisfiú az anyja öléből nézelődik hátrafelé. Amint észreveszi a két arab kisfiút, azonnal érdeklődni kezd irántuk. Eleinte szemérmes mosolyok, kukucskálás, de a kicsi nem elégszik meg ennyivel, nyújtogatni kezdi a kezét. Természetesen egyszerre mindkettőnek, mert annyit már tud, hogy két keze van, így mindenkinek jut egy-egy. Mintha repülne. Odanyújt, megfog, elenged, odanyújt, megfog, elenged. Egyre hangosabban kacagnak, és egyre többen nézik őket mosolyogva. A torony fölé gyűlt esőfellegek pedig tovább vitetik magukat a széllel. (Én pedig csak csendben irigylem a két arab kisfiút, hogy milyen tökéletesen ejtik az emfatikusokat. Jellemző.)

Megállj, kutya Szerbia!

Kedves nemzettársaim! Vagy hogy is szólítsalak benneteket, akik engem valószínűleg nemzetárulónak tartotok. Azért, mert ma nem mentem ki Versailles-ba tüntetni. Sőt: amikor ott voltam, akkor volt képem ájuldozni az építészeti szépségeken, angolkerten, szökőkutakon (kozmopolita tetű, tudom). Azért, mert nem gondolom, hogy a tüntetéssel bármit is el lehetne érni. Akik látnak titeket tüntetni, csak azt látják, hogy a nyugati tévéadókban is megjelent „borzasztó árpádsávokat” lengetitek, és rögtön a barnaingesekkel azonosítanak (akkor is, ha nem vagytok azok). Még az itt lakók sem tudják, hogy mi volt a Trianon-palotában 90 éve, és hogy miért fáj ez nekünk, nemhogy az egyszeri turista, aki a Lajosok híres-hírhedt világára kíváncsi.

Szép gondolat a tüntetés, és sokszor hatásos is. Ez a tüntetés azonban csak nevetségessé tette még az elszakítottság fájdalmát is. Ezreknek kellett volna elmenniük, hogy súlya legyen, ehhez képest 2-300 ember jelent meg. Jogotok-jogunk van tüntetni, vesszentrianonozni, de azt is tudnotok kell, hogy ezzel nem értek el semmit. Senki sem fog hirtelen rádöbbenni, hogy „szegény magyarok, mit tettünk velük”, senki sem fog bűnbánóan bocsánatot kérni. És egyáltalán: miért várunk bármit is a külföldtől? Miért kívülről? Fentről? Valaki mástól? Én inkább összedugnám a fejem az otthoniakkal, s kitalálnék valami okos autonómiatervet, amit minden erdélyi magáénak tudna vallani.

Igen, fáj. Fáj, ha Marosvásárhelyen rám szólnak, hogy beszéljek románul, mert Romániában vagyok. És fáj a bozgorozás meg a 23 millió románozás is. Fáj, hogy a velem egy nyelvet beszélők sem értik sokszor, hogy miért fáj. Fáj, hogy egy skót hamarabb megérti, hogy miről beszélek, mint egy szentesi. De a sebeim nyalogatása után (mert nyalogatni is kell őket, hiszen fájnak, és gyógyulniuk kell) tennem is kell valamit: a sebek nyalogatása nem válhat életcéllá. És a „tenni valamit” nem merülhet ki egy tüntetésben.

De ha már mindenképpen tüntetés, én inkább ezért vonulnék ki az utcára. Vagy szerveznék gyűjtést, ha van erre lehetőség. Mert ez az igazán fájó most: hogy demokrácia ide vagy oda, még mindig működnek a régi reflexek. „Magyar az, akinek fáj Trianon!” Ezt mondtátok tíz éve. És ti most még a fájdalomhoz való jogomat is el akarjátok venni, kedves testvéreim.