Szép gondolat a tüntetés, és sokszor hatásos is. Ez a tüntetés azonban csak nevetségessé tette még az elszakítottság fájdalmát is. Ezreknek kellett volna elmenniük, hogy súlya legyen, ehhez képest 2-300 ember jelent meg. Jogotok-jogunk van tüntetni, vesszentrianonozni, de azt is tudnotok kell, hogy ezzel nem értek el semmit. Senki sem fog hirtelen rádöbbenni, hogy „szegény magyarok, mit tettünk velük”, senki sem fog bűnbánóan bocsánatot kérni. És egyáltalán: miért várunk bármit is a külföldtől? Miért kívülről? Fentről? Valaki mástól? Én inkább összedugnám a fejem az otthoniakkal, s kitalálnék valami okos autonómiatervet, amit minden erdélyi magáénak tudna vallani.
Igen, fáj. Fáj, ha Marosvásárhelyen rám szólnak, hogy beszéljek románul, mert Romániában vagyok. És fáj a bozgorozás meg a 23 millió románozás is. Fáj, hogy a velem egy nyelvet beszélők sem értik sokszor, hogy miért fáj. Fáj, hogy egy skót hamarabb megérti, hogy miről beszélek, mint egy szentesi. De a sebeim nyalogatása után (mert nyalogatni is kell őket, hiszen fájnak, és gyógyulniuk kell) tennem is kell valamit: a sebek nyalogatása nem válhat életcéllá. És a „tenni valamit” nem merülhet ki egy tüntetésben.
De ha már mindenképpen tüntetés, én inkább ezért vonulnék ki az utcára. Vagy szerveznék gyűjtést, ha van erre lehetőség. Mert ez az igazán fájó most: hogy demokrácia ide vagy oda, még mindig működnek a régi reflexek. „Magyar az, akinek fáj Trianon!” Ezt mondtátok tíz éve. És ti most még a fájdalomhoz való jogomat is el akarjátok venni, kedves testvéreim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése