Písz

Eiffel-torony, állunk a sorban, várjuk a liftet, hogy felvigyen a harmadikra. Előttünk a sorban áll egy arab házaspár, mindketten fedik a testüket, a nő fején kendő. Ő áll elöl, mögötte a két kisfiú (egy év lehet a korkülönbség), a sort a férje zárja. A másik házaspár előttük áll: az apa az összecsukott babakocsit viszi, a szőke, kékszemű kisfiú az anyja öléből nézelődik hátrafelé. Amint észreveszi a két arab kisfiút, azonnal érdeklődni kezd irántuk. Eleinte szemérmes mosolyok, kukucskálás, de a kicsi nem elégszik meg ennyivel, nyújtogatni kezdi a kezét. Természetesen egyszerre mindkettőnek, mert annyit már tud, hogy két keze van, így mindenkinek jut egy-egy. Mintha repülne. Odanyújt, megfog, elenged, odanyújt, megfog, elenged. Egyre hangosabban kacagnak, és egyre többen nézik őket mosolyogva. A torony fölé gyűlt esőfellegek pedig tovább vitetik magukat a széllel. (Én pedig csak csendben irigylem a két arab kisfiút, hogy milyen tökéletesen ejtik az emfatikusokat. Jellemző.)