Engedd el, ha jól emlékszem a fordítására. Engedd el a fájdalmat, a hiányt, a gyászt, a szakítást, az elhagyást, a Másikat, az ott hagyott emlékeidet. Párizst. Az ESIT-et, a diákjaidat. Mostanában ezt szokták gyakran ismételni (a FAQ/GYIK-re adott válaszokban): az elengedést. A lépj túlt. Volt, elmúlt, szép volt, vége. Zárd le. Ne álmodj azzal, hogy megint a hatos metrón zötyögsz az egyetem felé, éjjel ne riadj fel arra, hogy „holnap két előadást kell megírnom, vinni kell egy blattot is, és nem ártana külön gyakorlást is tartani”.
Ne sírd vissza a tanítást, úgysem lesz rá alkalmad egyhamar, hiába szereted. Ne mosolyogj Sophia Lorentől ellesett fájdalmas-elváló mosollyal a táskádban szamárfülessé vált metrótérkép láttán, a versailles-i palotakert felülnézetén, a sajtbolt lehúzott rácsa mellett. Get over it. Over. Elmúlt, vége, át, keresztül vmin. Az Óperenciás tengeren is túl. Get. Vegyél mély levegőt, és lépj tovább. Indulj, menj, haladj, előre. Ne sírj, leány. Légy hetyke, fürge, pörge. Imperatívusztanácsok, együtt érző vigyorik – mert én a szmájlinál is sznobabb/sznobobb vagyok. Vár rád a… szóval még annyi minden vár rád. És ezért lépj, menj, haladj. De főleg: let it go. Vagy esetleg be, hogy a szlogeneknél maradjunk. Én a harmadikat választom. Let it grow.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése