2 kiló. Nagyon sok, ingatja a fejét a biztonsági őr. Fel kell tenni a gépre útipoggyászként. Nem haragszom rá, csak a dolgát végzi, ez a kötelessége. Még javasolja is, hogy vegyek fel valami ruhadarabokat, hátha úgy könnyebb lesz a csomag. Egy szoknya van nálam, egy melegítő meg egy horgolt blúzocska. Ez biztosan nem lesz elég a súlycsökkentésre. Vécé persze pont ezen a részen nincs, csak a méricskélős kapu után. Öltözhetnék a többi utas előtt. Szép látvány lennék, amint a szoknyám alá megpróbálnék felvenni egy melegítőt meg egy másik szoknyát. Megeszem a gyümölcsöket, az egyik mandarint odaadom egy ugyancsak várakozó utasnak, megköszöni. Lázasan töröm a fejem, mit tehetnék, s közben verném a fejemet a falba, hogy mivel is tömhettem meg a bőröndömet, hogy ennyi túlsúly van. Sosem volt túlsúlyom a kézipoggyásznál, soha. Igen, spúr vagyok, és nem szeretnék 60 eurót fizetni a poggyászfeladásért.
Addig a pontig egyetértek a logikával, hogy kell egy súlyhatár, mert ha nem, akkor mindenki túllépné. Azzal is, hogy aki túllépi a súlyhatárt, az fizessen valami büntetésszerűséget (kilónként 5-6 euró már bőven elrettentő hatású egy fapadosnál). Azzal már kevésbé értek egyet, hogy ilyen horribilis összegeket kelljen fizetni 1-2 kilóért. Ráadásul nem igazán hatékony a rendszer, mert rengeteg embert láttam, aki nyakig felöltözve, a törülközőt is a nyaka köré tekerve (nem túlzok), millió zsebes hatalmas kabáttal jelent meg. Mit csináljak, mit csináljak? Állok kétségbeesetten, mérgesen, bosszúsan, fáradtan. Haragszom a világra, a Társaságra (szabadrablást emlegetek), de főleg magamra, hogy miért jöttem fapadossal, és miért nem hordozok magammal mérleget és könnyebb bőröndöt.
Aztán nyelek egyet, előveszem a legkétségbeesettebb arcomat (nem volt nehéz), és elkezdem nézni a biztonsági kapu felől érkező embereket. Pontosabban a csomagjaikat. Kiszúrok egy szimpatikus latinót, megszólítom angolul, hogy tudna-e segíteni, mert a csomagom stb. Nyitja a hátizsákját, odaadom neki a laptopot – az a legnehezebb. Mondja, hogy ő bemegy előre, aztán menjek én. Átmegy a kapun, hirtelen bekanyarodik jobbra, velem leméretik a csomagomat. 9,50 kiló, a biztonsági őr mosolyog: parancsoljon, örülök, hogy sikerült. Közben követem a szememmel a férfit. Egy pillanatra eltűnik a szemem elől, rajtam átfut az ijedtség, hogy mi lesz, ha… De már mehetek is utána. Vár egy széken, elővette a laptopot, nyújtja nekem. Hálálkodok neki megállás nélkül. „One day for you, another day for me” – mondja mosolyogva, aztán elrohan, mert mindjárt indul a gépe. Az emberek jók és segítenek.
Valószínűleg az történhetett, hogy maga a bőrönd sem túl könnyű, így ha belekerül egy laptop, a fenti ruhák és két könyv, akkor eléri a 10 kilót. Megoldás a jövőre nézve: felhajtok egy pehelykönnyű verziót, és ezentúl azzal fogok utazni. Bónuszmeglepetés a kapuhoz való odaérkezésem után: két órával később fog indulni a repülő. Nem mondták be sehol, csak ki van írva a kapunál. A túlsúlyért fizessek 60 eurót, ők az időm pocsékolásáért mennyit fognak fizetni? Nemsokára ez is kiderül. Mindenki kap egy egy kártyát, amit négy eurót ér a kávézóban – pénzt nem adnak vissza. Egy üveg ásványvíz 3,40 euró.
Beszálláskor szíves elnézésünket kérik a késésért. Igazán megható. Az én időm óránként 2 eurót ér nekik, de a kézipoggyász súlyhatárának túllépése 60 euróba kerül. Azt hiszem, inkább nem utazom többet ezzel a társasággal, ha egyszer nem muszáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése