Elhagytak az álmok

Alszom. Hat órát, kettőt, tízet, egyet se. Álomtalanul, sötétben, félájultan. Fejfájással ébredek, sajog a gerincem, nem segít semmi. Csak fáj. Nyom. Nyomaszt. Súlyos. Eltántorgok az ágyig, és alszom. Mélyen, azt mondják. Vagy nem, mert óránként felébredek. Mindig pontosan óra 18 perckor. Hétkor nem bírom tovább, inkább felkelek. Fél 9-kor megbánom, de már késő. Vagy éppen alig tudok kimászni az ágyból 9-kor, mert olyan érzés fog el már reggel, mint akit éjszaka jó alaposan a földbe döngöltek, és lassan megpróbál felállni.

Végigrángatom magamat a napon, majd este új reménnyel esek be az ágyba. Beleájulok. Néha együtt ájulunk bele, néha külön. Nem mindig ájulunk el azonnal, de akármi is történik az elalvásig, amint elalszom, rám támad a magányos, álomtalan sötétség. Próbálok elalvás előtt történeteket kitalálni, hátha segítenek, de mind eltűnnek egy örvénylő, sűrű szurokfolyamban, és nem tudok utánuk kapni. Elhagytak az álmok. „Alszol te eleget?” – kérdezik. Meglepő, de néhány kivételes helyzettől eltekintve igen, eleget alszom. „Olyan nyúzott vagy és sápadt”, aggódnak értem. Én pedig belenézek a tükörbe, és megállapítom, hogy sajnos igazuk van. Igen, eszem eleget. És jót is, kitűnően főzök. Csak fáradt vagyok. Kimerült. Lemerült.

Nem, nem a rutin miatt. Nem is a Másik. Igen, sok a munka, de az másfajta fáradtsággal jár, nincs mellé fásultság. És nem is vállaltam túl magam, legalábbis nem fizikailag. Hogy lehet letenni a lelki túlvállalásokat? Fogom magamat – nem, nem magamat, a terhet –, és visszaadom, hogy eddig tudtam hozni, most már vedd vissza, légy szíves?

Aludni kéne. Nem, nem aludni. Álmodni végre valamit. Akár rémálmot is.

Nem tehetek róla

Ha felmerül a nemi erőszak kérdése, előbb-utóbb mindig oda kanyarodik el a téma, hogy: 1. de a megelőzést (ne öltözz úgy, ne igyál annyit, ne flörtölj stb.) miért felejtjük el; 2. de a nemi erőszak a szexről szól, és a férfiak ugye ki kell éljék a vágyaikat (erre eddig minden férfiismerősöm felháborodott – hülyékkel pedig nem barátkozom); 3. a nők folyton visszaélnek ezzel, és hamisan megvádolják a pasit utólag, hogy megerőszakolta, miközben nem is, mert beleegyezett.

Miközben elsősorban arról kellene egészen világosan beszélni, hogy ha valaki azt mondja, hogy nem, akkor az nem, és kész. És ha ennek az az ára, hogy nem kéne berúgni annyira, hogy az ember ne tudjon magán uralkodni, az csak tiszta haszon ennek a társadalomnak, amelyikben egyébként is népbetegség az alkoholizmus.

És még az is rendben volna, ha a sok-sok-sok felvilágosító és egyéb videó között – amelyek jelzik a potenciális elkövetőknek, hogy „elkapunk”, megadják a segélyszervezetek elérhetőségeit, biztatják az áldozatokat és a családjaikat, barátaikat arra, hogy tegyenek feljelentést, bemutatják, hogy milyen speciális képzésben részesülnek az erre szakosodott rendőrök (és egyáltalán: a rendőrség valóban komolyan venné és kivizsgálná a bejelentéseket) – volna egy, amelyik elmondja, hogy vannak dolgok, amelyekkel talán ki lehet védeni ezt-azt. Ugyanakkor folyamatosan hangsúlyozva, hogy a bűncselekményért nem az áldozat felelős. De ha kizárólag erre az egy témára csinálnak három szpotot, majd azzal zárják le, hogy „tehetsz róla”, akkor azt nem tudom nem áldozathibáztatásnak venni. És azt is tudjuk, hogy a nemi erőszak áldozatai nem kizárólag csinibe öltözött, diszkóba járó huszonéves lányok, hanem 90 éves nagymamák, hathetes csecsemők, 8 hónapos terhesek, melegítőbe beleizzadt futók, kövérek, vékonyak, betegek, egészségesek, csinibabák és átlagos kinézetűek, hosszú hajúak és fiús frizurásak, sminkeltek és Hófehérkék, miniszoknyások, farmernadrágosok és csadorba öltözöttek. Olyanok, mint te meg én. A megoldás nem az, hogy a potenciális áldozatok (a társadalom túlnyomó része) folyamatos felügyelet alatt éljenek, valamint zsákban és lesütött szemmel járjanak – ami egyébként ugyanúgy nem működne.

Ha ugyanis a ruhán és a viselkedésen tényleg ennyi múlna, akkor a nagyon vallásos társadalmakban nem létezne nemi erőszak. Aztán jé, mégis létezik (nem is akármennyi, olvastátok, hogy mi történik éppen Szíriában?), mert nem a ruhán és a viselkedésen múlik. A nemi erőszak nem a szexualitásról szól (ha kasztrálnák az elkövetőt, akkor egyéb eszközzel követné el az erőszakot, ezt is tudjuk már: vibrátor, törött üveg, bot, akármi). Nem beszélve arról, hogy ez a férfiakra nézve is rendkívül megalázó kijelentés, mert ezzel gyakorlatilag azt mondjuk, hogy a férfiak a vágyaikon uralkodni képtelen állatok. Miközben tudjuk, hogy ez nem így van. A nemi erőszak a hatalomról szól. Megteszi, mert megteheti. Mert a társadalom (élén a rendőrséggel) az áldozatot fogja hibáztatni. Mert a barátok vállon veregetik. Ha ma este hét után nagykabátban jövök haza egyedül, és kirabolnak, akkor mindenki sajnál. Ha leütnek, megvernek, mindenki sajnál. Ha megerőszakolnak, akkor sokan találgatni kezdik, hogy vajon mi lehetett rajtam, és hogyan viselkedhettem, hogy ez történt velem.

Mindannyian tudjuk, hogy nem a magas büntetési tétel és a nyilvános megvesszőzés/kivégzés stb. a legnagyobb elrettentő erő egy bűncselekmény esetén, hanem az, hogy nagy eséllyel tesznek feljelentést az ügyben, és meg is találják az elkövetőt. Magas felderítési arány, kicsi látencia. Na, ez kéne nekünk. Én tettem feljelentést, pedig engem „csak” megpróbáltak megerőszakolni, és „megúsztam” egy fogdosással, és némi ruhanemű elszaggatásával.

Öt jó játék?

Én nem értem ezt a hisztériát a Varró Dani-féle vers körül (ötödikes tankönyv). Elolvastam, megállapítottam, hogy ez – szerintem – egy gyengébben sikerült versike, itt-ott kínrímekkel, és olvastam tőle ennél jobbat is (és egyébként is kicsit túlhájpoltnak érzem a felhajtást körülötte), tehát a tankönyvbe is lehetett volna azok közül beletenni, de mint tudjuk, az irodalmi ízlés szubjektív. De hogy ezen napokig pörögni, pszichológust ajánlgatni a költőnek, és attól rettegni, hogy vajon mi lesz a gyerekkel, ha ilyeneket olvas... Igen, egy 12 éves nyilván azonnal kapja a homokozólapátot, hogy jól fejbe kólintsa vele az apját, mert ezt írta a költő. Jó esetben a helyén kezeli, rosszabb esetben nem olvas Varró Danit (egy darabig). Mindkettő túlélhető, és talán nem ez a legnagyobb probléma az irodalomtanításban.

Engem pl. „hegylakóként” sokkal jobban megviselt a tankönyvbe belepakolt mit nekem, te zordon Kárpátoknak (ájj, micsoda grammatika). Évekig haragudtam ezért Petőfire, és öntudatos tizenévesként jól le is néztem, hogy nem tudja, mi a szép. Aztán felnőttként eltöltöttem Szegeden három évet, és kezdtem értékelni, hogy sokáig nézhetem a naplementét. Bár betyárokkal és tarka gyíkokkal nem találkoztam.

Na és itthon érzed-e magad?

Ezt a kérdést teszik fel általában, mikor megtudják, hogy hány éve élek-élünk itt. Az első néhány évben nem tudtam volna erre a kérdésre válaszolni. Főleg azért nem, mert egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy akarom-e itthon érezni magam, vagy néhány év múlva tovább állunk egy országgal. Most már tudom, hogy itthon akarom érezni magam. Akkor is, ha esetleg néhány év múlva tovább állunk egy országgal. Igaz, ezzel az érzéssel már sokkal nehezebb lenne.

Igen, vannak bennem tüskék. Mint minden bevándorlót, engem is ért mindenféle behatás. A rosszakat megpróbálom figyelmen kívül hagyni, bár kétségkívül nehéz néha. Viszont sokkal, de sokkal több jó van körülöttem. Barátságok, apró figyelmességek. A szomszéd a mi részünkről is lenyírja a füvet, a piacon is megvannak az ismerős eladók (a Másik szerint ez csak annak a jele, hogy túl sokat járok a piacra). És itt vannak a barátaim. Igen, hiányzik a családom, de mostanában egyre több erőfeszítést tesznek ők is és én is, hogy gyakrabban találkozzunk.

Szóval igen, itthon érzem magam. Még annak ellenére is, hogy a bátyám román rendszámtáblájú autójának a szélvédőjén néha széttört tojásokat találunk. Mert a szamárbőgés... de hiszen tudjátok.

Nyárutó

Próbálunk magunkhoz térni. Furcsa egy nyár volt ez. Énekkurzusok, sok dicsérettel, tanáccsal, tanulsággal, új barátságokkal. Én pedig egyik ámulatból a másikba estem. Van itt ugye egy ember, akit olyan 15 éve ismerek – legalábbis eddig abban a tévhitben éltem, hogy ismerem. Aztán most derülget ki [szörnyű, hogy ennek az igének tulajdonképpen nincs gyakorító képzős alakja, pedig lám, szükség volna rá], hogy ismerem ugyan, de mégsem. Nemcsak hogy elkezdett énekelni februárban, hanem kiállt egy koncerten, és szólót is énekelt. Meg duettet. Velem. És jól. Ha valaki két éve azt állítja, hogy mi ketten Monteverdit énekelünk idén augusztusban, hatalmas magabiztossággal röhögtem volna szembe. Pedig soha nem mondom, hogy soha, de ez akkor is, na. Csak nő a szememben (meddig? már így is hatalmas), és csodálom, és a nevetségességig meghatódok. Amíg énekelt, megfeszült izmokkal ültem a padban, moccanni sem mertem. Neki meg a hangja sem remegett, és mikor elmondtam neki, hogy ez volt az egyik félelmem, csak nézett rám csodálkozva, hogy miért is remegett volna a hangja? Egy eddig ismeretlen önbizalomforrást talált, én pedig nagyon örülök neki. És igen, már elkezdtem összeállítani a közös repertoárt.

11 év

nincs egyensúly, se csoda, se isten, csak a most van és a kérlelhetetlen halál
nincs már talán, megszűnt a feltételes mód
jelen idő van
nincs ha, esetleg, vajon
értelmét vesztette a holnap, egy óra múlva, jövő héten
a nincs van
a most nincs
most nincs
nincs most semmi

az élet: szerencse
ne vigasztaljatok a kegyetlen istennel, ti szerencsések

Enyelgés a konyhában

Előveszi. Megmutatja.

– Hű, ez hatalmas. Óriási.
– És jó húsos is, látod?
– Igen. Hát ez csúcs.
– Örülök, hogy tetszik, édes.
– Te, vajon befér?
– Hát persze, miért ne férne?
– Hát mert elég kicsi...
– Ne aggódj, csak bízz bennem. (Próbálkozik, nem sikerül.) – Igazad van, szívem, inkább a nagyobbik tepsit vedd elő, hatalmas ez a csirke.

Boldogan megölelik egymást.

A Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő története

A történet ott kezdődik, hogy a Mindenre Elszánt Bodaszörpkészítő ablaka többek között egy bodzabokorra nyílik, amelyen hatalmas bodzák nyílnak már legalább egy hete. Iiiigen, a szomszédban. De nem baj, van neki Saját Lelőhelye, nem is messze, majd elmegy oda. Énekóra után spontánul. A Lelőhely egy részében valaki kiirtotta a tavalyi gyönyörű bodzafákat – a Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítő (úgy is mint MEB) elmormol magában néhány ősi átkot, majd megy tovább.

Hatalmas bokrok, egyik-másik már inkább fa, gyönyörű virágokkal, egyik sem tetves. A MEB neki is ugrik (konkrétan ugrik, mert át kell ugrani egy árkot) az aljnövényzetnek, hogy hősiesen átgázoljon a bodzákhoz. És itt egy pillanatra álljunk is meg. Az már az ugrás előtt világos volt a MEB számára, hogy az aljnövényzet csak a nevében alj, a gyakorlatban nagyon is magasra nőtt, de arra nem számított ő sem, hogy a hónaljig érő fűben a ragadós-szúrós izék és csihányok (csalánok, na) alattomosan derékig nőttek. Sok. Igazából aljas növényzettel volt dolga. Ja, és a spontaneitáshoz: hosszú ujjú dzseki ugyan volt rajta (a biciklin fúj a szél), de a melegre való tekintettel halásznadrágot vett fel. Így viszont legalább megtapasztalhatta, mennyire különböző fajtájú és érzetű sérüléseket okoz az aljnöv... szóval az a sok szar, ami két hét esőzés után képes volt kinőni. És hogy mennyire hatékonyan képes kihasználni azt a kéttenyérnyi csupasz felületet. Földanya édes gyermekei. A MEB kezd átváltozni RMEB-bé, azaz Röhögő (és továbbra is) Mindenre Elszánt Bodzaszörpkészítővé.

Így érezhetett az ősasszony, amikor ugyan bicikli és papírzacskó nélkül, de ugyanúgy mindenre elszántan ment az ősbodzásba, hogy az őscsaládnak szirupot tegyen el őscukorral, ősi módszer szerint. Őskezeletlen őscitromhéjjal ízesítve, csakis.

A csendes bodzaszedési tevékenység a gondolatokban való elmélyülés kiváló elősegítője, a MEB egyre kevésbé törődik a szúró-csípő-vágó aljnövényzettel, hanem elmerül a gondolataiban. Amelyek igen sokrétűek. Például: „te jó ég, vajon hány óra van, lesz-e időm kórus előtt zuhanyozni, és el ne felejtsek hosszú nadrágot felvenni, hogy lehetőleg minél kevesebben bámulják meg az összekaszabolt és viszkető lábamat, te jó ég, hogy ég”, majd legényesen megcsapkodja a lábszárát, és lesöpör magáról egy-két termetes szúnyogot meg néhány eltévedt hangyát.

De sokat nem merenghet, mert a bokor túloldaláról egy férfihang jó munkát kíván neki, majd rögtön meg is kérdezi, hogy ő is bodzát szedni jött-e. Receptet is cserélnek, majd kedélyesen elbúcsúznak egymástól. Újabb ugrás (ki a dzsungelből, át az árkon, el a biciklihez), már csak az áztatás és a befőzés van hátra: a háziasszony kiméri, a háziember kavargatja, együtt töltögetik (cukros idill felsőfokon). No meg némi enyelgő, nőies vihorászás a Másikkal a sérüléseken („édesem, ne nyúlj a lábamhoz, mert felrúglak”), miközben a bodzát iszogatják.

A Dove legújabb parasztvakítása

Dove szépségtapasz. A legújabb parasztvakítás. Tegyünk úgy, mintha, miközben nem is. Összegyűjtenek pár önbizalomhiányos nőt, akik egyáltalán nem csúnyák, és olyan „súlyos” problémákkal küzdenek, mint: szeplők, apró anyajegyek, kisebb ráncok, rossz frizura vagy nem előnyös smink. És akkor elmondják, hogy mennyire nem érzik magukat szépnek, és milyen szörnyű, hogy ez a mai társadalom csak a külsőre hajt, nem fogadja el a megöregedést stb. Majd kiderül (ah, micsoda shakespeare-i fordulat), hogy a szépségtapasz placebó volt, és le lehet vonni a klisészerű következtetéseket.

Kifejezetten károsnak tartom ezt a videót. Azt üzeni, hogy „érezd-lásd magad szépnek, és megnő az önbizalmad”. Részben amiatt, hogy kihasználja a felnőtt nők egy részének a bizonytalanságát. Valószínűleg én sem számítok a jelenlegi divatnak megfelelő szépségnek (milyen szerencse, hogy van ilyen, hogy „alternatív szépség”, oda beférek :D), és tiniként szenvedtem is tőle, de azért felnőttként legyen már annyi önbizalma valakinek, hogy egyrészt nem dől be a photoshopnak, másrészt ne elsősorban attól fogadja el saját magát, hogy szépnek minősül-e az éppen uralkodó trend szerint. Amúgy ajánlom mindenkinek, hogy álljon modellt képzőművészeknek, az én önbizalmamon iszonyú sokat dobott.

Részben meg amiatt tartom ezt károsnak, mert akkor mi van azokkal (a nőkkel és férfiakkal), akik... hát nem szépek, na. Kissé csúnyácskák, vagy határozottan rondák. Vagy van egy nagy sebhely az arcukon. Toka. Kifejezetten csúnya ráncok. Fekély. Akármi. Nekik esélyük sincs szépnek látni magukat, márpedig ha az az alaptétel, hogy „a szépség a magabiztosság forrása, nem pedig a szorongásé”, akkor azzal kizárjuk azt, hogy a magabiztosság forrása más is lehet, mint a fizikai szépség. Vagy legalábbis a magabiztosság elsődleges forrásaként tartjuk számon a szépséget.

A Dove-filmben olyan nők szerepelnek, akik teljesen normálisan néznek ki, akár kifejezetten szépek is, és az a bajuk, hogy alacsony az önbizalmuk. Nekik nem szépségtapasz kell, hanem pszichológus meg „önbizalomterápia”. Esetleg fodrász, némi torna és stílustanácsadás.

Nyavalygok, de csak egy kicsit

Hát ez nem igaz. Az egész úgy kezdődött, hogy volt kb. két megfeszített hetünk, napi 16-18 óra munkával. Csütörtökön aludtam vagy 5 órát, pénteken egész nap munka, este próba Pesten, éjfélkor már otthon is voltam. Másnap még némi munka, énekóra, vasárnap délelőtt összeraktuk a lakást, és már javában dörzsölgettem a tenyeremet, hogy „na most pihenek”. Abban a pillanatban elkezdett rázni a hideg. Forró tea. Vacogok. Felhúzzuk a fűtést. Továbbra is vacogok. Bebújok a takaró alá. Én. Hosszú ujjúban a takaró alatt egy forró tea után vacogok. Ezen a ponton eszünkbe jutott, hogy akár elő is vehetnénk a lázmérőt. 38 fok, helyben vagyunk. Be is vettem egy fél paracetamolt, vacogtam 39,2-ig. Ott megállt: zuhany, fél paracetamol. Valamit ettem is, aztán aludtam.

A hétfő hasonlóan telt, annyi különbséggel, hogy délután is aludtam. Kedden láztalanul, „csak” migrén, szédülés, hányinger. Szerdán reggel felkeltem (próba háromnegyed 11-től Pesten): migrén, szédülés, hányinger. Bevettem valamiket, de nem múlt el. Próba a templomban - felöltöztem ugyan, de három óra az három óra. Hideg volt, na. Aztán ebéd valahol, és háromnegyed hatig el kellett ütni valamivel az időt. Park, játszótér kizárva, mert esett az eső és fújt a szél. Kerestem egy viszonylag csendes kávézót, ott elvoltam. Hattól fél nyolcig koncert. Az utolsó félórában már folyamatosan hasogatott a fejem – tiszta szerencse, hogy azt a művet az orgonánál énekeltük, így legalább masszírozhattam a homlokomat. Utána haza, kád forró víz, tea, izé.

Most egyelőre itt tartok: hasogat, szédülök (a háttérben a Másik: „jaj, hát ne dűlj szét”), migrén, hányinger. Láz nincs. Még. Megyek, ledűlök. Ha már szét nem lehet.

Újraindulás (?)

Én már nem merek megígérni semmit még magamnak sem, nemhogy másnak. Elég sok oka van annak, hogy nem írtam eddig.
1. Nézzünk szembe a valósággal: lusta dög vagyok. Egész nap gépelem a mindenféle szövegeket, nekem az a kikapcsolódás, ha végre nem pötyögök a billentyűzeten.
2. Rengeteg egyebet csinálok, miközben érzem, hogy jó lenne legalább hetente egyszer némi ilyen típusú „magánidőt” szánni a blogra. Amikor nem más szövegét fordítom, és nem megadott téma körül levelezgetek, hanem az engem érdeklő dolgokról beszélek bele a vakvilágba.
3. A Facebook elég sok szempontból átvette a blog helyét, ezt próbálom most visszabillenteni.
4. Terveztem útleírást a tavalyi két hét Olaszországról, részben meg is van leírva (kézzel), de... Iiigen. Be kell gépelni.

Szóval kifogás van bőven, az újévi fogadalmak ideje enyhén szólva lejárt, ígérni nem ígérek semmit, csak próbálkozom.

Pizsamaposzt

A napokban betévedtem egy fehérneműboltba, és ha már ott voltam, gondoltam, körülnézek a pizsamák között. Nem, nekem nem kell se pizsama, se hálóing. Ki nem állhatom, hogy itt gyűrődik, ott nyom, amott csúszik fel, ott meg le, nem lehet benne kényelmesen forogni. De néha kell, ha az ember egy kiránduláson másokkal alszik egy szobában. A pólós tanácsokhoz lásd a fentieket. Meg egyébként is: hadd legyen már egyszer egy igazi női hálómicsodám, a használatát tekintve kitartana 20 évig. Hálóing kizárva, azzal ismeretségünk rövid és fájdalmas ideje alatt rendszeresen úgy ébredtem, hogy minden a nyakamban, én kitakarva, a többit nem részletezném. Szerencsére nem próbálkoztam vele közös szobában.

Alapvetően kétféle női hálóizé van. Van a halálszexi csipkecsoda – tudjátok, amiben állítólag hódítani kell és csábosan vonaglani – ami főleg műszálas csipkét (= viszket tőle az ember kegyetlenül) jelent. Bár lehet, hogy ez is azt a célt szolgálja, hogy a viselője minél hamarabb meg akarjon szabadulni a ruhadarabtól. Nem tudom, próbált-e már valaki ilyesmiben aludni. Mivel falatnyi méretű, ezért melegítő funkciója elhanyagolható, viszont annál kényelmetlenebb (legalábbis nekem). Plusz a viszketés. Van nem viszketős is – persze sok pénzért (azt meg inkább egyébre költöm). De ha meg pusztán az a célja, hogy mihamarabb lekerüljön az emberről, vagyis hogy lekerítsék róla, mert ugye a cél az, hogy elcsábítsuk vele az embört, akkor meg végképp nem értem, hogy eleve minek. Hogy addig is zavarjon? Igaz, én rendkívül alacsony mintával dolgozom (aki erre beböki, hogy ezt nevezik elhanyagolhatónak, azt ünnepélyesen megharapom jól látható helyen, aztán lehet magyarázkodni), de nem igazán látom a létjogosultságát egy olyan ruhadarabnak, amit tulajdonképpen azért kell felvenni, hogy aztán gyorsan lehámozzák az emberről. Illetve halálszexi csipkecsodát nem feltétlenül jó ötlet felvenni olyankor, amikor esetleg mások is látják az embert, akikkel nincsen ilyen értelemben közeli kapcsolatban.

A másik verzió a Micimackós és egyéb rajzfilmfigurás vonulat, lehetőleg lompos kivitelezésben, poláranyagból. Túl azon, hogy én felnőtt nőn kissé infantilisnek tartom a rajzfilmfigurát, ez még csak-csak megtenné – de csakis és szigorúan ilyen alkalmakkor. Otthon ugyanis halálra röhögném magam a tükör előtt. De ez is túl meleg, ráadásul bő stb. Tudjátok. Vagy van az egyszerűbb verzió, annak meg a nadrágjai olyan egyenes, kemény anyagból készültek, hogy otthonra sem viselném, nemhogy aludni. Vagy csak én terülök el álmomban, mint egy béka? Valaki nem tervezne normális pizsamát nőknek?

Szóval egyelőre marad a boxer + testhez álló felső. És a kíváncsi tekintetek, hogy akkor mégis mi van ott.