Álomkodó

Szeretném végre kipihenni magamat. Az időtartamot tekintve kielégítő az alvásmennyiségem, de valahogy mégsem elégséges. Nem igazán pihentető, vagy mi. Néha mélyen és álmatlanul alszom, máskor összevissza álmodok mindenfélét, amiket ébren még magamnak sem szívesen vallok be. Gonoszság van ezekben az álmokban, valami sötét mélység, amibe bele kellene zuhanni, vagy már bele is estem, és most már én hívogatom a következő áldozatot, mint valami szirén. Rútak a szereplői, nem is emberek, nincs kivehető alakjuk, belemosódnak a piszkos háttérbe, és csak a rekedten károgó hangjuk hallatszik. Mintha a gyerekkorom rémálmai térnének vissza, felismerem az alakokat, emlékszem az akkor kitalált neveikre, a történetre, amely folytatásokban jelentkezett, de a vége folyamatosan változott. Így nincs biztos pontom, hogy ezeknek milyen végük lesz.   Álmodok néha kellemeset is: szellős, virágos, nyári záporos réteket, hosszú simogatásokat, sóhajokat, nevetést, apró házikók fülledt zugait, földszagot, fák odvaiban megbújt madarakat, dörmögő medvéket, szökellő szarvasokat, mohaillatot, erdei málnát. Amikor a Sötétet álmodom, ezekre vágyom. De az álom nem vált át, hanem addig tart, amíg leizzadva fel nem ébredek. Ha pedig minden erőfeszítésem ellenére visszaalszom, akkor ott folytatja, ahol abbamaradt. Jó lenne soha nem elaludni.

Mutasd meg a... szeplődet

Tiszta véletlenül kerültem el oda, de egyúttal megtudtam a harmonetről, hogy buja és szertelen vagyok. Nem mondhatja senki, hogy nem szóltam.

Snobish és Lázongó kurzusok

Miután többen is átvették a „sznobul” kifejezést, és becses rajongóim egyre növekvő tábora is arra biztat, hogy ezt a nemes népnevelő munkát folytatnom kell, hosszas tépelődések után úgy döntöttem, hogy időmet az azt kétségbeesetten igénylőkre áldozom, és nyáron egyhónapos alapozó tanfolyamot indítok, egyszerre két témakörben.

Az egyik Snobish (© by Szeklermen) nyelvből lenne. Ajánlott tantárgyak: a Snobish nyelv alapjai, kiejtési szabályok (pl. az Ady név edájként való következetes ejtése), helyesírási és nyelvhelyességi alapismeretek, más Snobish-tanoncok felismerését elősegítő stratégiák, a hamis Snobishok felismerése és kirekesztése (csoportmunka), Snobish viselkedési minták, új Snobish kifejezések kitalálása és meghonosítása (nyelvújítási gyakorlat). A tanfolyam végén minden tanoncnak rövid dolgozatban kell bizonyítania Snobish rátermettségét és elkötelezettségét. A témák változatosak, a tanonc igényeihez és elképzeléseihez igazíthatók. Az akkreditáció már folyamatban van a blogoszférában.  

A másik tanfolyam ugyancsak egyhónapos, ez a jelöltek verbális készségeit igyekszik főként fejleszteni. A William Wallace (lefordítva: Valagász Vili) revolucionérképző népfőiskola (a fogalmak magyarázatát lásd a Snobish tanfolyam 5. fejezetében) ajánlott tárgyai: nyelvi céllövészet, stílusgyakorlatok, a kételykeltés metodikája (terepgyakorlat), definiálási problémák és ezek kezelése, (ön)reflexiós stratégiák, önbizalomerősítő gyakorlatok (csoportmunka), mimika és gesztusok elsajátítása (példamutató természetesen a tanfolyam névadójának becses fenékmutogató cselekedete), beszélgetési sürgés-forgás (gyakorlati jegy). A tanfolyam végén a jelöltnek alapos terepmunkával megalapozott dolgozatban kell bizonyítania azt, hogy méltó a képzés befejezésére, és a „taff” vagy „braveheart” minősítésre. A két minősítés teljesen egyenértékű: a jelölt a neki inkább tetsző megnevezést választhatja. A verbálisan agresszív jelöltek kizárásra kerülnek. A tanfolyam nem vadembereket és kocsmaszlengben beszélő emberi formájú állatokat, hanem igazi kultúrembereket képez, akik a kesztyűfelvétel metaforikus finomságát viszik tökélyre kedves iróniájukkal, finoman sértő cinizmusukkal, kételkedési technikájukkal, de nem sosem vulgárisak vagy erőszakosak.  

Mindkét tanfolyamra azonos a jelentkezési határidő: 2007. június 10. A két tanfolyam akár párhuzamosan is végezhető. A jelentkezések leadhatók a profilomban megtalálható emailcímre, vagy akár kommentben is megtehetők. A jelentkezési lapra csak a jelölt választott (ál)nevét kell felírni. A rövid motivációs levél feltétlenül szükséges, mert egyénre szabott gyakorlatok is vannak. A jelentkezés feltétele a folyamatosan teljesített minimum heti egy komment. A túljelentkezés elkerülése végett mindenkit arra kérek, hogy a megadott határidőig adják le jelentkezési lapjukat és motivációs levelüket, illetve teljesítsék a kiírt feltételt. A tanfolyamok a későbbiekben valószínűleg hosszabb időtartamúak és alaposabbak lesznek, ezek az egyhónapos előképzések viszont feltétlenül szükségesek. A képzések pontos kezdési időpontja némileg bizonytalan, de nagy valószínűséggel július elsején indulnak. Pontosabb ismereteket a blog folyamatos és figyelmes követésével lehet szerezni.

Disz-kriminálok

Milyen jó lenne, ha lennének olyan uszodák, ahova nem eresztenék be az alábbi rétegeket: profi sportolók, kezdők, úszótanfolyamok, junior vízipóló-bajnokságok, magukat profinak képzelő, de amúgy csak vadul csapkodó és veled kegyetlenül szembejövő őrültek, óvodások, hátadra ugrálós tinik. Na, ha alaposan megnézem, akkor kb. két ember volna megfelelő: Füles meg én. Biztos van még olyan, aki megfelelne a kritériumaimnak, de a tegnapi lehangoló élményem után szorgalmaznám az ilyen uszodák építését.

A másik megoldás, hogy olyan erősen meggazdagodunk, hogy saját sportuszink lesz, és akkor csak a rendes embereket (értsd: barátokat, jól megválogatott családtagokat) engedünk be, akiktől nem kell tartanom, hogy egy jól irányzott ugrással kettétörik a derekamat vagy esetleg úszás közben szembecsapnak a karjukkal, hogy fuldokolni kezdjek, és otthagynak a medence közepén, mint akik jól végezték a dolgukat.

Kérdés

1. Megerőszakoltak egy lányt. –– Nem erőszakolták meg, felkínálta magát. És különben sem jegyezte meg az utca nevét, a büdös ribanc.  
2. Azonnal feljelentést tett. –– Nem tett azonnal feljelentést, várt vele három napot.  
3. Először pénzt kértek tőle.  –– Nem kértek tőle pénzt.  
4. Nemi erőszakkal vádolnak öt rendőrt. –– Pedig ők csak hazakísérték, hogy megmutassa a papírjait.  
5. A lány felismerte a támadóit. –– Nem ismert fel senkit, csak alaptalanul vádaskodik.  
6. Nem ajánlkozott fel. –– Felajánlkozott, csak tagadja. És különben is: bizonyítsa be, hogy megerőszakolták. 
7. A lányt Zsanettnek hívják, a Hooligans gitárosának a barátnője, és 21 éves. –– A vádlottakat hogy hívják, hány évesek?

Hová való vagy?

kérdezik sokan, de aztán meg is bánják. Mert ugyan rögtön rávágom, hogy vásárhelyi (ennyi erővel akár kolozsvárit is mondhatnék), de rögtön hosszas és bonyolult magyarázatokba kezdek, hogy tulajdonképpen én honnét is származom. Baróton csak megszülettem, és egyszer bevarrták az ujjamat. Három évig laktam egy falucskában, amiből semmire sem emlékszem, aztán 13 évig egy kisvárosban, ahol a sok kellemes gyerekkori élmény mellett elég sok keserűség is ért, és ahova semmi pénzért nem mennék vissza dolgozni vagy lakni. Aztán Vásárhely: a középiskola utolsó két éve. Az egyetlen igazán kellemetlen emlékem a francia szakos tanárnőm volt, aki megpróbálta pokollá tenni az életünket, de én elhatároztam, hogy az ő ellenére is szeretni fogom a franciát. Nagyon okos nő volt, de borzalmas pedagógus. Viszont enyhítette az egészet egy kedves osztálytársam: Füles.  

Kolozsvár: négy év (utolsó éves voltam, amikor végre anyámék is elköltöztek Vásárhelyre – egy évre). Három éve Szeged. Anyámék Váradon laknak, de nyugdíjba „haza” (Vásárhelyre - anyám odavalósi) fognak menni. Ezen a ponton mindenki megbánja már, hogy ilyen egyszerű kérdéseket tesz fel. Pedig nem tehetek arról, hogy hányatott az életem, és hogy apám szakmája az, ami. Most akkor után hová való vagyok? És hova járok haza? Leginkább Váradra meg Vásárhelyre. Meg Szegedre. Egyik sem „otthonabb” a másiknál. „Ott” van a családom, a múltam, „itt” van a szakmám, a barátaim java része. De hogy a jövő nem Új-Zélandon kezdődik-e, ezért nem állok jót...  

Szeklermen utalt már arra, hogy mennyire változó identitásokat teszünk magunkévá, illetve próbálnak ránk ruházni. „Innen” nézve erdélyi, határon túli vagy román vagyok, „onnan” nézve kitelepült vagy éppen nemzetáruló. A hazaárulót csak azért nem kaptam még meg, mert akik ezzel kellene éljenek, ezzel a gesztussal el kellene ismerjék, hogy Románia a hazájuk. Amit ugye sosem tennének meg. Nagymamám régi családi barátja mondta, aki már 60 éve Magyarországon él (most 87 éves), hogy bármilyen régóta is él „itt”, őt még mindig emigránsként kezelik. A „székelységem” már csak hab a tortán: apám háromszéki, anyám vásárhelyi (az őseink azonban székelyek). Ott születtem én is, de az akcentusomon nem hallani. Félember vagyok, félidentitásokkal, és bárhová próbálok beilleszkedni, mindig részleges kirekesztésben van részem. Elmegyek angolnak.

Hangolás

Lehangolódtam, mint valami hangszer. Egészen pontosan lehangoltak. Zörgök, mint egy rossz gitár, félhangokkal tévesztem el a játékot, és belezavarok az összharmóniába. Az utóbbi hetekben mintha a szokásosnál is érzékenyebb volnék a bántásokra, cinikus megjegyzésekre, faggatózásokra. Hamar elfáradok, néha minden ok nélkül sírhatnékom van, félreértésekbe keveredek. 

Elbizonytalanodtam, gyanakvó lettem. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a nekem irányzott kérdéseket milyen (esetleges) hátsó okkal teszik fel, mit akarnak megtudni rólam, hogy azzal majd visszaéljenek; néha félek válaszolni, közben meg attól aggódom, nehogy tesztelésnek tekintsék a viselkedésemet, mert nem szánom annak. Nem szeretem az ilyen játékokat, velem is űzték kamaszkoromban ugyanezt, és nagyon rossz volt. Úgyhogy inkább őszintén megelőlegezem a bizalmat, és ez legtöbbször be is válik. Nem vagyok egy intrikus fajta: nem vagyok olyan pók, aki a kezében tartja a szálakat, és mozgatja a hálójában megragadt buta legyeket. Szeretem a tiszta, őszinte baráti és családi kapcsolatokat, amelyekben nincs tudatos sértegetés, a munkám lekicsinylése, nevetségessé tétel. Amit fenntartok magamnak, az az, hogy a bizalmammal nem lehet sokszor visszaélni. Akinek kitárom magam, azt őszintén teszem, és bánt, ha visszaélnek ezzel.

De lehet, hogy csak én érzem magam folyton megbántva. Régente azzal vádoltak, hogy ürügyet keresek a megsértődésre, és felnagyítom a bántásokat. Nem értettem akkor sem, hogy miért keresnék ürügyet, ha egyszer nem szeretek megsértődni: nem szeretek mások faragatlanságán, kicsinyességén rágódni, nem szeretek sértegetni, verbális agressziós játékokat űzni. Inkább behúzódom a sündisznó-üregembe, visszavonulok, és igyekszem olyasmivel foglalkozni, amivel szívesen töltöm az időmet. Habár az utóbbi időben ezeknek a száma rejtélyes okoknál fogva drasztikusan megcsappant. Elkap a kétségbeesés, mindent bizonytalannak és megismerhetetlennek látok, abszolút módon relativizálódik minden mondat, szó vagy tett, a múlt emlékei vagy a jövő tervei. Én pedig tapogatózva bolyongok egy átláthatatlan labirintusban, folyton beletenyerelek a nyirkos és tüskés falakba, többször is zsákutcáknak ütközöm, és nem tudom, hogy melyik folyosó végén áll egy szakadék.