Álomkodó

Szeretném végre kipihenni magamat. Az időtartamot tekintve kielégítő az alvásmennyiségem, de valahogy mégsem elégséges. Nem igazán pihentető, vagy mi. Néha mélyen és álmatlanul alszom, máskor összevissza álmodok mindenfélét, amiket ébren még magamnak sem szívesen vallok be. Gonoszság van ezekben az álmokban, valami sötét mélység, amibe bele kellene zuhanni, vagy már bele is estem, és most már én hívogatom a következő áldozatot, mint valami szirén. Rútak a szereplői, nem is emberek, nincs kivehető alakjuk, belemosódnak a piszkos háttérbe, és csak a rekedten károgó hangjuk hallatszik. Mintha a gyerekkorom rémálmai térnének vissza, felismerem az alakokat, emlékszem az akkor kitalált neveikre, a történetre, amely folytatásokban jelentkezett, de a vége folyamatosan változott. Így nincs biztos pontom, hogy ezeknek milyen végük lesz.   Álmodok néha kellemeset is: szellős, virágos, nyári záporos réteket, hosszú simogatásokat, sóhajokat, nevetést, apró házikók fülledt zugait, földszagot, fák odvaiban megbújt madarakat, dörmögő medvéket, szökellő szarvasokat, mohaillatot, erdei málnát. Amikor a Sötétet álmodom, ezekre vágyom. De az álom nem vált át, hanem addig tart, amíg leizzadva fel nem ébredek. Ha pedig minden erőfeszítésem ellenére visszaalszom, akkor ott folytatja, ahol abbamaradt. Jó lenne soha nem elaludni.