Hová való vagy?

kérdezik sokan, de aztán meg is bánják. Mert ugyan rögtön rávágom, hogy vásárhelyi (ennyi erővel akár kolozsvárit is mondhatnék), de rögtön hosszas és bonyolult magyarázatokba kezdek, hogy tulajdonképpen én honnét is származom. Baróton csak megszülettem, és egyszer bevarrták az ujjamat. Három évig laktam egy falucskában, amiből semmire sem emlékszem, aztán 13 évig egy kisvárosban, ahol a sok kellemes gyerekkori élmény mellett elég sok keserűség is ért, és ahova semmi pénzért nem mennék vissza dolgozni vagy lakni. Aztán Vásárhely: a középiskola utolsó két éve. Az egyetlen igazán kellemetlen emlékem a francia szakos tanárnőm volt, aki megpróbálta pokollá tenni az életünket, de én elhatároztam, hogy az ő ellenére is szeretni fogom a franciát. Nagyon okos nő volt, de borzalmas pedagógus. Viszont enyhítette az egészet egy kedves osztálytársam: Füles.  

Kolozsvár: négy év (utolsó éves voltam, amikor végre anyámék is elköltöztek Vásárhelyre – egy évre). Három éve Szeged. Anyámék Váradon laknak, de nyugdíjba „haza” (Vásárhelyre - anyám odavalósi) fognak menni. Ezen a ponton mindenki megbánja már, hogy ilyen egyszerű kérdéseket tesz fel. Pedig nem tehetek arról, hogy hányatott az életem, és hogy apám szakmája az, ami. Most akkor után hová való vagyok? És hova járok haza? Leginkább Váradra meg Vásárhelyre. Meg Szegedre. Egyik sem „otthonabb” a másiknál. „Ott” van a családom, a múltam, „itt” van a szakmám, a barátaim java része. De hogy a jövő nem Új-Zélandon kezdődik-e, ezért nem állok jót...  

Szeklermen utalt már arra, hogy mennyire változó identitásokat teszünk magunkévá, illetve próbálnak ránk ruházni. „Innen” nézve erdélyi, határon túli vagy román vagyok, „onnan” nézve kitelepült vagy éppen nemzetáruló. A hazaárulót csak azért nem kaptam még meg, mert akik ezzel kellene éljenek, ezzel a gesztussal el kellene ismerjék, hogy Románia a hazájuk. Amit ugye sosem tennének meg. Nagymamám régi családi barátja mondta, aki már 60 éve Magyarországon él (most 87 éves), hogy bármilyen régóta is él „itt”, őt még mindig emigránsként kezelik. A „székelységem” már csak hab a tortán: apám háromszéki, anyám vásárhelyi (az őseink azonban székelyek). Ott születtem én is, de az akcentusomon nem hallani. Félember vagyok, félidentitásokkal, és bárhová próbálok beilleszkedni, mindig részleges kirekesztésben van részem. Elmegyek angolnak.