Panaszkodom, de csak kicsit

Ma egész nap ásítoztam, recsegett-ropogott minden csontom. Úgy recsegett a nyakam meg minden ízületem, hogy szerintem más is meghallotta a szobában, nemcsak én. De az itteni emberek nagyon szemérmesek, nem szóltak semmit. Hiába na, vénülök én is. Keresztlányom szerint úgy recsegek, mint a 85 éves nagyanyám. És persze frontátvonulás van vagy micsoda. Négytől hatig mindenkit szembeásítottam, hattól nyolcig csak azért nem, mert jártattam a számat, s közben próbáltam elnyomni az ásítást. Engem viszont ásítottak szembe, ami nagyon remélem, hogy ugyancsak a front következménye, nem pedig a kutatási témám érdekességének fokát kívánták ilyen diszkrét módon jelezni...

Tulajdonképpen nagyon rossz dolog elnyomni az ásítást, én csak tudom, kardiológus orvosdoktor mondta nekemnek (amikor megvizsgált, és felállította a diagnózist, amire addig is gyanakodtunk), hogy az ásítást nem szabad elnyomni, mert akkor nem jut oda a zoxigén a zagyba, s akkor nem érek az egész szájnyitogatással semmit. Sömmit. Szóval tessék bátran ásítozni, esetleg kacsót, legyezőt odatartani eléje (az esetleges előtóduló bűz vagy a száj belső üregének nemkívánatos látványa miatt - pl. gennyes mandulák, hatalmas uvula, ételmaradék stb.). Most pedig visszavonulok a lakosztályomba, ahol nagy valószínűséggel filmet fogok nézni, utána pedig olvasni, és hatalmasat aludni, mert holnap (ó, egek!) kilenckor kelni kell, és az én időbeosztásom nem igazán van erre beállva. Úgyhogy holnap is ásítozni fogok.