Az olvasás praxisa

Az irodalmi olvasás praxisának mibenlétén gondolkodva előbb-utóbb mindenki szembekerül a hatalom kérdésével, legyen akár naiv vagy profi olvasó. A „felek” azonosításában Ricoeur dichotomikus modellt állít fel: egyik oldalon van a szerzői hang (szerző, implikált szerző, narrátor), a másikon pedig a befogadó (olvasó, interpretátor). A két fél közötti kapcsolatot az olvasás aktusa hozza létre, vagyis az olvasó közeledése a műhöz. A viszony alakulásában több tényező vehet részt: az implikált szerző jelenlétének milyensége, mennyire megbízható a narrátor, hány narrátor kap szerepet a szövegben, a szöveg „műfaja”1, illetve a befogadói elvárások és reflexiók, s ezek alakulása a szöveg olvasása során.

A szerző olyan elemeket emelhet be a műbe, amelyek a művön kívül is bírnak referencialitással, például történelmi személyek, események, lenyomozható dokumentumok stb. bevitele a műbe. Ezek a hallgatót történeti kutatásra, a referencialitás keresésére ösztönözhetik. Az implikált szerző győzelmeként könyvelhetjük el ezt a tényt, hiszen a számára nyerő stratégiát választotta ki: az olvasó áldozatul esik a „dokumentált szépirodalomnak”, s ez olyan hatalmat biztosít a szerzőnek, amely az olvasó-hallgató bizalmával való (vissza)élést is engedélyezi. A szerző ebből fakadóan tehát néhány olyan „forrást” is beilleszthet a szövegbe, amelyek eredete nem misztifikált, hanem olyan hamisítás eredménye, amely azt valós forrásként tünteti fel (ld. pl.Eco).

Ha elfogadom Foucault azon definícióját, mely szerint „[...] a hatalom gyakorlása az a mód, ahogy bizonyos cselekvések más lehetséges cselekvések mezejét alakíthatják”2, és ezt az olvasási gyakorlatban a felállított párokban próbálom vizsgálni, kétféle kiindulási pontot kapok. Az egyik, amelyben az olvasó-hallgató igyekszik hatni a szövegre, a másik pedig a szerző, narrátor hatalomra való törekvése az olvasó fölött. Az első szituáció meglehetősen furcsán hangzik, s a tulajdonképpeni magyarázat az, hogy a szövegre való hatás az olvasó-hallgató hatalmi pozícióba való kerülése (nem a szöveg fizikai megváltoztatásának értelmében), vagyis az intencionális olvasás szintjén megvalósuló interpretáció. Ellenérvként felhozható az, hogy egyazon szövegből egymásnak ellentmondó interpretációk születhetnek, ez azonban nem kizárólag a befogadók különbözőségéből fakad, hanem maga a textus visszahatási mechanizmusából, ironikusságából is.

A megbízhatatlan narrátor az, aki – például egy történelmi regénnyel kapcsolatos elvárások esetén – ha nem a műfaj által támasztott kritériumoknak megfelelően viselkedik, folyamatosan elbizonytalanít afelől, hogy mennyiben lehet biztos alapnak tekinteni az általa tett állításokat, illetve ezzel a retorikai játékkal a műfajiság transzcendenciájába vetett hitet is megkérdőjelezi. A több narrátor bevétele a szövegbe ugyancsak hatalmi egyenlőtlenséget szül: a több perspektíva ránehezedik az olvasóra, a narrátori szerepbe is állandóan mások kerül(het)nek. A narrátor dramatizálása újabb problémákat vet fel: ha például szereplői és narrátori funkciót is betölt, akkor számolni kell a narrátori szubjektivitás felerősödésével.

Ha az olvasó-hallgató felől közelítünk a szöveg felé, a már említett hatalmi pozíción kívül leginkább csak a „csendes befogadás” aktusával találkozhatunk. Az olvasó egyetlen védekezési stratégiája a szöveg olyan módon való olvasása, amely legalább részben megfelel a saját interpretációjának, etikájának. Ez azonban csak ideig-óráig biztosítja a hatalmi pozíciót, mivel a szöveg az, ami irányítani próbálja a mindenkori befogadót. A hallgató könyvbeli alteregója az egyetlen lehetőség arra, hogy „szövegszinten” is az olvasó a nyerő stratégiát követhesse, ez azonban újból kudarcba fulladhat, éppen a szöveg irányítása miatt.

Úgy tűnik, hogy a hatalmi pozíció elnyerése itt nem egyértelműen hozható párhuzamba az állam centralizációs törekvéseivel (ld. Foucault). Inkább a szöveg uralmáról beszélhetnénk, abban az értelemben, hogy irányítani próbálja az olvasóját, olvasási stratégiáját, elbizonytalanítja az elvárásait illetően.
Az az idealizáció, amely szerint a mű az olvasó és a szöveg együttműködéséből fakad, megdőlni látszik. A hermeneutikai dialogikusságról kiderülhet, hogy inkább látszatdialógus az, amelyről beszélünk, hiszen olyan párbeszéd megy végbe, amelyet a szöveg (implikált szerző, narrátor) irányít, és – némi túlzással – az is elmondható, hogy a hallgató nem adhat a szövegnek választ, az ő feladata legfennebb a kérdezés, illetve a hallgatás.


1 Az idézőjel a klasszikus műfajkategóriák definícióira vonatkozik, amelyeket nyilván nem tételezhetünk abszolútumként, a azonban befogadót befolyásolják. Így más-más olvasói-hallgatói elváráshorizontok jöhetnek létre például egy történelmi regényt ígérő mű esetében, mint a mese, elbeszélő költemény vagy éppen historiográfiai metafikció esetében.
2 Foucault: A szubjektum és a hatalom