Káromkodott, hogy rengett belé az udvar

A vitéz szőcsben káromkodott így az ördög, és azt mondta, hogy „jere, te kötélrevaló”. Még mindig megvan a bakelit, az unokahúgaim csodálkozva nézik, hogy ez milyen nagy CD. Árkokat vájt belé a sok hallgatás. Hát én nem kárinkodok így, habár egypár finn szitokszó már a nyelvemen van néhány napja. De azért türtőztetem magam, mert az illem ezt kívánja. De.   Halálosan unom már, hogy bárki, aki legalább tíz évvel idősebb nálam, úgy érzi, hogy jogot formálhat arra, hogy okítson (szándékosan nem a „tanítás” szót használom), lekezelően bánjon velem, kioktatás formájában kiélje rajtam az összes frusztrációját, felsőbbrendűségi érzésében hivatkozzon a sok megélt tapasztalatára, mintha bármit is használna nekem más tapasztalata, tekintve, hogy az ellentétes tapasztalatok fogalma közhelyszámba megy.  

Hogy belekössön a gondolataimba, érzéseimbe, elképzeléseimbe, hogy kiprovokálja belőlem a véleményemet, amivel aztán gonoszul eljátszadozhat, hogy az egészet az ellentétébe fordítsa át, mert harcnak fogja fel a legegyszerűbb beszélgetést is, amelynek számára győzedelmes kimenetele kell legyen. Mert másképp nem érzi jól magát, csak akkor, ha az általa zöldfülűnek tekintett beszélgetőpartnernek megmutatja, hogy milyen érzés „nagynak”, „felnőttnek” lenni. Hogy spekulatív módszerekkel próbáljon meggyőzni az igazáról, és arról, hogy azt kell elfogadnom, amit ő talál helyesnek, mert úgyis ezt fogom gondolni később; hogy visszaéljen a tiszteletemmel és bizalmammal, semmibe vegye a munkámat, „megmagyarázza” nekem „az életet”, hogy rám oktrojálja a saját világnézetét, akaratát.  

Kedves gyarmatosítók, akik meghódítandó (pacifikálandó) területként képzeltek el: sokszor bevertem a fejemet a falba, és ezentúl is be fogom még néhányszor. Ettől senki bölcsessége és tapasztalata nem véd meg (még a tiétek sem), az erőszak csak ellenkezést és gúnyolódást szül bennem. Ne gyakoroljatok rajtam, szeretnék fehér folt maradni a „beviciződött” világtérképeteken.