Történetek a múltamból – egy „ujj-történet”

A tegnapi bejegyzés kapcsán jutott eszembe, hogy az egyik ujjamról is van történet. Mégpedig a jobbkezem gyűrűsujjáról. Neeem, ez egy régi történet, kb. kétéves lehettem akkoriban. A két nagyobbik testvérem játékai külön voltak, de persze én folyton csak azokkal akartam volna játszani. A játékaik egy szekrény lenyitható ajtaja mögött bujkáltak, én pedig lestem az alkalmat, amikor végre odajuthatok a játékokhoz, és kedvemre szétdobálhatom őket. Egyszer óvatlanságból nyitva marad a lenyílós ajtó: engem nem kellett biztatni, loholtam, ahogy a lelkemből kifért, és már nyúltam is befelé valami színes izémizéért, amikor hirtelen becsukták a „lenyílós” ajtaját. Hogy melyik testvérem volt ez pontosan, arról a családi közvélemény erősen megoszlik, úgyhogy hagyjuk eldöntetlenül a kérdést. A becsukás nem lett volna hatalmas tragédia, csak éppen odacsukták vele együtt a drága ujjacskámat is. Mondanom sem kell, hogy nem szándékosan.

A tanúk (a két megijedt testvérem) szerint nem sírtam egy cseppet sem (höhö, a nagy hősiesség), habár rendesen fityegett lefelé az ujjbegyem, apám beült velem az autóba, bé Barótra, s közben tartotta az ujjamat. Az érdekes akkor kezdődött, amikor vissza akarták varrni. Mert ugye az akkora gyerekek, mint akkoriban én voltam, nem igazán szoktak egy helyben ülni. Pláne nem egy rendelőben, ahol mindenféle érdekes dolog van: szikék, fogók, fecskendők, sterilbe öltözött bácsik, akiket mind össze lehetne fogdosni. Úgyhogy a sebész szépen odakötözött egy fáslival egy darab deszkához, érzéstelenített, bevarrt. Pontosan fel. Az ujjam utána évekig érzékeny volt még (körömvágáskor most is vigyáznom kell), és maradt egy szépséghibája is: az ujjbegyem láthatóan kisebb, mint a többi, hiányzik belőle egy darab, és látszik a varrás helye is. Ez még jobban kiemeli a középső ujjam görbeségét (mindkét kezemen a középső ujjam határozottan kifelé hajlik, és a két ujj között látható rés van). De a gyűrűt a bal kezemen hordom.