Olvasótúra

Az ember elmegy Pestre hetelni, pontosabban könyvhetelni, és mindezt egy napra, aztán kitartóan keresgél egy bizonyos standot, mert már napok óta tudja, hogy ott lesz valaki, akinek a látása nagyon megörvendeztetné, és titokban abban reménykedik, hogy ez kölcsönös. Tömeg, fülledt levegő, szürke ég, sietős léptek. Előkerül a stand, és ott van A KÖNYV is. Az ember egy pillantás alatt megtalálja, és elveszi, szorongatja a kezében, majd széles vigyorral mondja az eladónak, hogy neki ez kell. Egy pillanatra elcsodálkozik, amikor az eladó a kezét nyújtja érte: miért kell neki az én könyvem? Régi reflexre hallgatva önkéntelenül átnyújtja, majd hirtelen belényillalik a fájdalom: nem adja vissza, és akkor kinyomom a szemét, kicsavarom a kezéből, és futok, futok, mert ez az én könyvem, nekem dukál.

A megkönnyebbülés hulláma önti el az embert, amikor sértetlenül visszakapja, megtapogatja, és egyből lerohanja a gyanútlanul közeledő szerzőt, aki még nem vette észre, hogy márpedig gyorsan írjon be nekije valamit. A Szerző felismeri az embert. Az ember csodálkozik ezen egy kicsit, mert ugyan nála (is) szakdolgozott három éve, de azóta nem látták egymást. Régóta emlékké halványultak azok a fogadóórák, amikor hatalmasakat szórakoztak az íródó szövegen, interpretációs stratégiákat beszéltek meg, és elbíbelődtek néhány fogalommal.

Az ismerős otthoni arc feléleszti a feledésbe merült dekon-szemináriumokat és Lacan-előadásokat, amikor órák teltek el egy-egy szöveggel, és megfeszített figyelem kísérte az előadót, akinek nemcsak a magyarázata, hanem a témájához való hozzáállása is lenyűgöző volt. Némi zavarral fűszerezett mosollyal indul a beszélgetés, amely fokozatosan feloldódik, mihelyt kiderül, hogy a gondolatok nem idegenedtek el egymástól, és a közvetlenség nem álca, hanem a viszontlátás örömének őszinte kifejeződése.

Az irodalomelmélet súlyával a vállán az ember mosolyogva indul el az esti gyors felé.